Önállósodás, felnőtté válás (beszélgetés)

Köszönöm mindenkinek a hozzászólásokat és a biztatásokat, sokat segítettek, tanultam belőlük és lelket öntöttek belém. :)

Szép napot mindenkinek!

... háááát mi szülők már csak ilyenek vagyunk... segítenénk az élettapasztalatunkkal meg mindennel, amink van, .... de háááát... nem kell. :/

Albérlet?

Amit kifizetsz albérletre, ugyanazt kifizetheted a saját lakásod törlesztőrészletére is... akár...

Amúgy én is így vagyok a gyerekemmel ... el fogom indítani, ha minden jól megy, egy kis lakással.. és abból majd továbbléphet a saját erejéből... nincs ezzel semmi gond...

... nem értem a problémád, most a szülői befolyás ellen fordultál, de nem írtad a befolyást... csupán, hogy segíteni szeretnének, és Neked ez nem kell...

Pedig szerintem ugy tudnatok meglatni hogy mukodnek-e a dolgok igazan kettotok kozott is, ha alberletbe mennetek egybol. Igy nem fogod meglatni hogy a parod milyen ugymond egyedul a szulok nelkul az eletben.

En a szulok helyeben azt mondanam, hogy menjetek nyugodtan alberletbe, probaljatok me, de ha barmi tamogatasra van szuksegetek akkor mellettetek allunk. De igy tanuljatok meg az elet dolgait igazan. Ezek a szulok nekem elegge onzonek tunnek.

"A szulok csak segiteni akarnak, de sajnos nem jol." -> Hát igen, a pokolra vezető út is jó szándékkal van kikövezve. :)

A párommal már elbeszélgettem, illetve elmondtam neki, hogy azt tervezem, elmegyek albérletbe, ha akar jön, ha nem nem. Akkor adtam neki egy kis gondolkodási időt, de a szüleivel leültünk beszélni (más kapcsán), és akkor elmondtam nekik is, hogy ez a tervem, illetve eljutottam oda, hogy lépnem kell, ki kell alakítanom a saját életem, és a fiuknak döntenie kell. Erre mondták ők azt, hogy akkor inkább segítenek pénzzel, de nem akarják, hogy elmenjek, mert szeretnek. Úgy voltam vele, hogy akkor próbáljuk meg, végtére is most fog eldölni, a párom változik-e, és az is, hogy én mit tudok, és mit nem tudok elviselni. Úgy látszik kompromisszumot kell kötnöm magammal is, és meg kell tapasztalnom, működnek-e így a dolgok, vagy sem.

Én tutira mennék.

Ha nagyon bele akarnak a szülők szólni az életetekbe, fizessetek nekik valami jelképes bérleti díjat.

Drukkolok Nektek! :)

Az én szüleim nincsenek együtt már kiskorom óta. Apukámmal rossz a viszonyom (nem beszélünk egymással már régóta)- ebbe most nem mennék bele mélyebben, hogy miért.

Anyukám pedig örül, ha el tudja tartani az öcsémet és saját magát.

Igazad van, valószínűleg nekem kéne megbarátkoznom azzal a gondolattal, hogy esetleg egy-két dologban beleszólnak, vagy bele próbálnak majd szólni az életünkbe. Végülis valamit valamiért. Hitelmentes élet szemben az "ellenőrzöttséggel".

A viszonyom egész normálisnak mondható velük, nincsenek veszekedéseink, kiabálásaink, apróbb hétköznapi semmiségek (bosszúságok) vannak, inkább mindenki magában örlődik, mint hogy a másikat megbántsa. Bár néha lehet, hogy az lenne a jó, ha kicsit kikiabálhatnánk magunkból a felgyülemlett feszültséget. :)

A felnőttség nem azon múlik, hogy hol laktok, ha ő gyerekszerepben marad, akkor ezen az elköltözés sem változtat, illetve valami lendületet adhat, de csak ha nem áll neki ellen.

Manapság sokan nem akarnak felnőni, van olyan ismerősöm, aki a "párjával" albiban él, de annyira nem vállalja fel a felnőtt szerepet, hogy az már szánalmas. Sajnos ez olyan folyamat, amit kívülről nem nagyon lehet befolyásolni. Az említett esetben a pár tulajdonképp pótszülő.

Szerintem az csak a párodon múlik, hogy a szülei mekkora befolyással vannak az életére.

Én úgy gondolom, hogy kifejezetten kedves dolog az, hogy segíteni akarnak neki, nektek abban, hogy önállósodjatok.

De nem látom a hétköznapjaitokat.

Lenne vesztenivalód, ha kipróbálnád magatokat a kis garzonkában? :)

Ez nehéz dolog. Ha tényleg ők adnák a pénzt a lakásra, akkor szerintem továbbra is azt éreznék, hogy beleszólhatnak a dolgaitokba. Másrészt ha azt nézed, hogy mennyien nem tudják fizetni a hitelüket manapság, nagy segítség lenne ha nektek nem kéne bankhoz fordulni.

Amúgy a te viszonyod milyen a párod szüleivel?

Nekem elég sajátos problémám van, valahol talán nem is probléma, mégsem tudom megoldani, és túllépni rajta, nem tudom mi a megoldás, mit tehetnék.

24 éves vagyok nő vagyok, 5 éve vagyunk együtt a párommal. 4 éve vele és a szüleivel lakom egy fedél alatt. Mindig is önállósodni szerettem volna, és kialakítani a saját életemet (már a párom megismerése előtt is), de erre eddig nem adódott alkalmam. Sem anyagilag, sem – bevallom – érzelmileg nem jutottam még el arra a szintre 4 évvel ezelőtt, hogy ezt megtegyem. Viszont ez mostanra megváltozott. Felnőttem, érettebb lettem, és kialakult bennem a bátorság is és az elszántság ennek meglépésére, vágy az igazi felnőtté válásra. Csak az a gond, hogy úgy érzem, a párom még nem tart ezen a szinten, mint én. Ő már 27 éves, és ha én nem állítom kész tények elé, miszerint elmegyek albérletbe, ha akar jön velem, ha nem nem, akkor érzésem szerint még mindig a szüleinél laknánk évekig, talán újabb 5 év telne el egymás mellett úgy, hogy ki sem próbáltuk, boldogulunk-e, tudunk-e együtt élni (ketten!), nem pedig a szüleihez alkalmazkodva. Évek óta mondogatom, hogy el szeretnék költözni és csak vele élni. Párom élből elutasítja az albérletet (a szülei is), azt mondja/mondják az kidobott pénz, menjek egyedül, ha annyira akarok. A szülei előálltak egy olyan „ajánlattal”, hogy a félretett pénzükből vennének nekünk egy kicsi garzon lakást, ahol elkezdhetnénk az életünket, és később úgyis továbbmennénk egy nagyobba – akkor már remélhetőleg önerőből. A szülei rendesek, és azt mondják, inkább spóroljunk, amennyit tudunk, segítenek. Azt mondták azért lenne jó, ha még kibírnánk pár évet velük lakva, mert tudnánk spórolni, a javunkat akarják. Viszont én eljutottam egy olyan pontra, amikor már nem elégít ki a „gyerek szerep”, mert ebben a helyzetben egyszerűen nem tud az ember másképp viselkedni, a helyzet ezt az egészségtelen szituációt hozza ki mindenkiből. Mi vagyunk a gyerekek, ők a szülők. Én ettől már nagyon régóta szenvedek, és elfogott a kétely, hogy mikorra oda jutunk, hogy „saját” lakásunk legyen (ami nagy valószínűséggel a párom nevén lesz csak, hisz az ő szülei adják a pénzt), már nem fogunk tudni egymás mellett élni. Egyre csak gyűlik bennem a neheztelés és a feszültség a párom felé, úgy érzem valójában nem jelentek neki semmit, nem „érdeke” elköltözni velem, hisz itt a szüleinél mindene megvan, nem kell semmiért sem megdolgoznia. Mai napig a szüleitől kér tanácsot, mit vegyen fel, vagy mit csináljon egy adott helyzetben. A szülei kijelentették, hogy csak akkor hajlandóak segíteni, ha nem veszünk fel a banktól kölcsönt, mert nem tudjuk visszafizetni. Sokszor elgondolkodom, vajon én vagyok-e hálátlan, vagy türelmetlen. Viszont ilyenkor eszembe jut, ha türelmetlen lennék, nem laktam volna ott velük és vártam volna 4 évig, míg megváltoznak a dolgok, és a párom felnő. Szeretem őt, de nem tudom ez elég-e. Vajon a „saját” lakásban jobb lesz? Mi van, ha ott is ugyanolyan befolyással lesznek a szülei az életünkre, ha nem nagyobbal, mint most?