Nevelhetetlen gyerek

Nagyon sokszor ámulva olvasom azokat az írásokat, melyek kicsi gyerekek „nevelhetetlen” hisztériájával, csúnya beszédével, „agressziójukkal” foglalkoznak, a csatlakozó vélemények csak rátesznek egy lapáttal.

Próbáltam bekapcsolódni a témába, de alkalmasint keményen visszautasításban volt részem, nyilván, mert közel azonos gondolkozásúak közé csöppent az én véleményem.

Vágjunk bele. Többször leírtam, több gyerekes anyuka, több unokás nagymama vagyok. Nem könyvből tanultam a gyereknevelést, valahogy hoztam otthonról. Amit tőlem elvártak a szüleim, azt próbáltam én is célul kitűzni, illetve, amiről már gyerekként is tudtam, hogy ezt bizony én másként fogom csinálni, ott a cél a más volt. Hogy mindez ösztönös volt-e, egy 24 éves, három gyerekes anyukánál? Azt nem tudom. A végeredményt ismerem.

Miben fogalmaznám meg a gyereknevelés módszereinket? Egy-kettő, a teljesség igénye nélkül:

- A két szülő csak egyféleképp nevelheti a gyerekeket. Egymásnak soha ne mondjanak ellent, mert azt a gyerek remekül kijátssza, soha ne rivalizáljanak egymással, ne törekedjenek arra, hogy valamelyiküket a gyerek jobban szeresse. Ha az egyik szülő mondott valamit, az kőbe van vésve. Pl. a fiam felhívott telefonon, hogy mehet-e focizni. Nem, mondom én, s azt is hozzá tettem miért. Haza megyek, gyerek nincs. A férjem leengedte. Elmondom az előzményt, mire az apja azt mondja, ezt elintézem. Gyerek mikor megérkezett a fociból, az apja azt mondja: tőlem hosszú ideig nem kéredzkedhetsz el sehova, mert becsaptál. Jó egy év telt el, mire helyreállt a rend.

- Hisztizés. A sírba tudott vinni vele a fiam. Az első rohamot 9 hónapos korában rendezte, mert a testvére megunta azt a játékot, hogy ő kidobja kiskacsát az ágyból, a másik visszaviszi. Úgy ahogy volt bevittem a fürdőkádba, rá a hideg víz. Levegőt nem kapott a szájába menő víztől. A következő esetnél már 2 éves volt, hazaértünk a bölcsiből és nem akarta levenni a kabátját. Jól megraktam. Az utolsó dobása már 3 éves korában esett meg vele. Azt akarta, hogy vegyem az ölembe, mert fáradt. Csak hogy az egyik kezemet Ő fogta, a másik kezembe volt a bevásárló szatyor tele, s volt még egy gyerek, aki szintén az Ő kezét fogta. Nem tágított. Mire én leültettem a téren - ahol átmentünk - egy bokor alá és azt mondtam a lányomnak: itt hagyjuk. Ilyen rossz kölök nem kell. Elindultam Vele az úton. Zokogott könyörgött, hogy nagyon szereti a testvérét, nem kell másik testvér, vigyük Őt is haza. A szívem majd megszakadt. Végül: - Menj vissza a testvéredért, de mondd meg neki, ha egy hangot hallok, végleg itt hagyom. Ezzel lett vége a hisztinek. Ha kezdte, a nagyobbik beszélt Neki, nem én, s rá se zendített.

- Csúnya szavak. Megyek haza a munkából, a lány keservesen bőg. Mi a baj? Néz a plafonra az ebédlőben. Hát igen, szó szerint ez volt radírral a plafonra írva - kiradírozva - HŰJE márta. Egy szót se szóltam, másnap vettem falradírt és az egész plafont cca. 25 m2, le kellett radírozni, hogy eltűnjön az írás. Míg a haverok lent játszottak, addig állt az ebédlő asztal tetején és radírozott. Ez eltartott három hétig. Mikor kész lett, meg kellett mutatnia a barátoknak, akiknek elhencegett a plafon szöveggel is. Ez a szó a mi szótárunkban nem szerepel, sok más szóval együtt.

- Neveljük együtt a gyerekeket. Előadást tartottam a fiamnak, hogy a testvére már nagylány (Ő 15, a tesó 16 volt) fel kell számolni a haverokhoz járást. Mindennek megvan a maga ideje, ennek elmúlt. Te vagy a fiú gyerek, erre Neked kell odafigyelni. Pár nap múlva kérdem a lánytól, merre voltál, mivel kicsit később ért haza. Mondja az egyik haver nevét. Én: gyertek a szobámba, szeretnék veletek beszélni. Rákezdek a pár nappal korábbi szövegre. Mire a fiam: tesó ezt hallgasd Te végig, én már hallottam. A férjem felugrott a fotelból, és a nála másfél fejjel magasabb fiának akkora fülest adott, amekkora illett, megtoldva a következőkkel: Ha anyád mindennap elmondja, Te minden nap meghallgatod. Azt hiszem ez volt az egyetlen alkalom, amikor a férjem megütötte, ma is emlékszik rá.

Mindez, persze csak akkor működik, ha van súlya a szülői szónak. Ami elhangzott, az kötelez: jutalom, büntetés esetén egyaránt. Ezt már egész pici korában kell, hogy a gyerek megszokja. A szülő a biztos pont az életében, amit Ő maga még irányítani nem tud. Csírájában kell minden nem kívánt viselkedési formát, határozottan, ha kell fájdalmat okozva, megszüntetni.

Elképzelhetetlen számomra, hogy a gyerek rám üssön, leköpjön! Egyszer egy vadidegen gyereket vágtam szájon, mert leköpött és anyuka elfelejtette ezt megtenni, bocsánatot kérni. Nem kis ribillió lett belőle, de szinte mindenki nekem adott igazat: az anyuka leszállt a buszról a csemetéjével.

Valahogy úgy gondolom a szülők együtt, következetesen, kitartással, nagy szeretettel és példamutatással nevelhetik csemetéiket. „Nevelhetetlen” gyerek nincs, de ha mégis, az orvosi eset. Nem szabad félni egy jól irányzott fenékre veréstől, a gyerek tudja, mikor mi jár neki, nem lesz tőle lélekben sérült.

A nevelés a megszületés pillanatától kezdődik és tart kb. 16 éves korig. Ami addig nem sikerült, már nem is fog. És még valami, a nevelés magánügy, nem idegenek előtt szégyenítem meg a srácot.