Nem ilyen lovat akartam...

Szívtelennel tűnhetek olyanok szemében, akik nem ismerik azt az életet, amit egy sérült gyermek anyjaként élhetünk. Nem vagyok szívtelen, szeretem a gyerekem, csak fáradt vagyok, igen fáradt...

Nem ezt álmodtam, nem ezt akartam, mégsem tehetek mást, csak élem ezt az életet, fáradtan, boldogtalanul, megpróbálva a pozitívumoknak örülni és persze mosolyogni a gyermekemre és neki mindent megadni.

Esténként lefekvésnél pedig azon töröm a fejem, mit vétettem én, hogy ezt kaptam és meddig fogom még ép ésszel bírni a mindennapi harcokat, küzdelmeket, amik semmiben sem változnak az idő múlásával és oly kilátástalannak tűnik az egész, mintha egy vég nélküli alagút sötétjében botladoznék, gyenge fényű, néha felvillanó zseblámpámmal, de folyamatosan merülő elemmel.

Annyira szeretnék átlagos gyereket...

Elnézem az átlagos családok átlagos gyerekeit az átlagos hétköznapjaikban és látom, hogy könnyű dolguk van. Hat rájuk a rutin, tanulnak a hibáikból, változnak és fejlődnek. Közben azt érzem, az én családom csak topog abban a trutyiban, amiben vagyunk, nem haladunk sehová, csak az idő felettünk. Járunk fejlesztésre, megteszünk mindent, de el kell fogadnunk, hogy sosem leszünk átlagos család, a mi gyerekünk sosem lesz átlagos gyerek, az életünk sosem lesz már átlagos és unalmas. Mindennaposak lesznek a viták, a dühkitörések a gyerekkel, meg egymás között a párommal, mert nem azt az életet éljük, amit szeretnénk, hanem egy olyat, amit ránk sóztak valahonnan fentről, amit nem kértünk, csak kaptunk.

Persze biztosan van sok szent anyuka, aki azt gondolja, minden sérült gyerek áldás és öröm, minden problémás gyerek imádnivaló és boldogságot hoz a család életébe csak. De nem, nem ilyen napokon, mint most, nem ezeken. Ritka napokon igen, rövid időkre talán. De mostanság nem. Ezzel a lelki fáradtsággal nehéz látni a fényt, az optimista gondolatok ilyenkor messze kerülik az embert...

Bocsássatok meg az őszinteségemért. Ennek ki kellett jönnie, különben ma felrobbantam volna odabent. Legyetek szuper anyák, csóváljátok a fejeteket csak, ha nehezen kezelhető gyereket láttok a boltban, vagy az utcán, de egy pillanatra se ítélkezzetek más anyák felett, míg nem jártatok az ő cipőjükben akár csak egyetlen nehéz napig is, nemhogy ÉVEKIG!

Ne ítéljétek el azt sem, aki nem tud minden percben örülni a sorsának, aki belefáradt a mindennapokba, aki nem tudja elfogadni, hogy nem tud változtatni...

Örüljetek inkább az átlagos életeteknek és a hétköznapi gyereketeknek...