Nehéz a búcsú tőlük

Minden évben eszembe jut Vakarcs nevű tacskónk, aki velem együtt nőtt fel.

Hat éves koromban kaptam és tényleg jóban-rosszban velem volt. Mindent lehetett vele játszani, amit csak szerettem volna, volt, hogy Ő volt a kisbabám és még a cumisüvegből is megtanult inni. Legjobban pszhichológusost szeretett játszani, mert akkor csak feküdnie kellett az ágyon és beszéltem hozzá és persze a gyógyszer mindig jutalomfalat volt.

Már nyolc éves koromban eldöntöttem, hogy ha megnövök csakis állatokkal fogok foglakozni, így az általános iskola befejezése után elvégeztem az állattenyésztő- és állategészségügyi technikumot.

Tizenhárom évesen asszisztáltam először az állatorvos mellett, majd onnantól kezdve minden nap elkezdtem lejárni a közeli rendelőbe dolgozni, nagyon tetszett.

Csak előbb-utóbb találkozik az ember az elaltatásokkal is, amikor már a kutyuson vagy cicuson tényleg nem lehet segíteni.

Az első ötnél az embert megviselte a dolog, hogy szegény állatka meg a gazdik is nagyon kiborultak, de utána már szinte a „napi rutin” dolgok közé kellett sorolni, mert csak így tudott az ember a rendelésen dolgozni. Hiszen mindig jött újabb kisállatka, akinek valami baja volt és teljes figyelmet kívánt.

Vakarcs a tacskóm 15 évesen az egyik napról a másikra elkezdett leépülni, nem tudott kakilni és nem volt étvágya sem. Majd az állatorvos, akinél dolgoztam közölte, hogy műteni kell, mert végbél daganata van a kutyámnak. Megműtöttük, majd a kimetszett szövetet elküldtük szövettanra.

A műtét után Vakarcs egyre jobban érezte magát, majd három hétre rá az egyik pillanatról a másikra összeesett és nagyon görcsölt a hasa.

Sírva vittem vissza az állatorvoshoz, magamban már tudtam, hogy mi lehet a háttérben.

El kellett bódítani, mert annyira fájt a hasa, hogy anélkül nem lehetett megvizsgálni.

Majd jött a hidegzuhany: Vakarcs gyomrában férfikéznyi daganat, amit műteni kell, de közben megjött a szövettani eredmény is, ami azt mutatta, hogy ez bizony rák.

Tudtam, hogy nincs mit tenni. A rák nem kegyelmez, még ha ezt a daganatot is kioperáltuk volna, akkor is keletkezett volna egy újabb. Ráadásul egy 15 éves kutya már a műtéti altatásnál is elpusztulhat.

Tudtam, hogy nekem kell meghozni a nehéz döntést, mert nem csak gazdiként gondolkodom, hanem mint állategészségügyben jártas dolgozó. Úgy akartam elbúcsúzni kis barátomtól, hogy nem szenved sokat, nem vágják fel kis testét mindenhol.

Gyorsan hazatelefonáltam Apuéknak, hogy Vakarcsot el kell altatni, készüljenek úgy otthon a kertben.

Majd jött a rendelőben a tortúra, amit már annyiszor átéltem más kutyákkal, jöttek a fecskendők és most nem tudtam odanézni sem, mint máskor.

Az idő nagyon lassan telt minden pillanat óráknak tűnt, fájdalmas sötét percek, majd amikor az állatorvos kidobta a fecskendőket megkérdeztem mintha nem tudtam volna: - Ennyi volt?

-Ennyi - válaszolta röviden.

És én fogtam a kis barátom élettelen meleg kis testét és zokogva hagytam el a rendelőt.

Otthon már Apu a kert végében megásta Vakarcsnak az örök nyughelyet, közben Anyu hozta a játékait meg a tányérjait, amiket nagyon szeretett.

Azóta is minden évben gondolok rá, persze nem csak karácsonykor, az én kis Vakarcskámra, akit nagyon szerettem.

Most is vannak kutyáim és a gyerekeimet is a felelősség teljes állattartásra nevelem.