Nehéz a búcsú tőlük (beszélgetés)

Szia!

Meghűlt bennem a vér, mikor elkezdtem olvasni a cikked: énis 6 éves voltam, mikor a tacsinkat kaptuk, és Vakarcs volt a neve. Sajnos már Ő is meghlat, 13 éves volt, mikor egy ök.. elütötte őt... a karjaimban halt meg! Még ma is emlékszem az érzésre; nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe...a legkedvesebb barátom volt!

De már a kutyamenyországban vannak:-):-):-)

Szia!Mindig arra kell gondolni, hogy nem szabad elszlasztani egyetlen percet sem az életből, ami örömet és jó érzést kelt bennünk, mert nagyon rövid az emberi élet!Ezért ebbe bele tartozik az is, hogy pl. ne fosszuk meg magunkat a házi kedvenceink okozta örömtől sem.

Ezért is hoztam el végül a mostani kutyámat.Többen is tanácsolták, hogy ne azon rágódjak, hogy mennyire hiányzik a régi kutya, hanem azon, hogy milyen új örömöket fog majd nyújtani az új személyiséggel megáldott kutyesz.

És így is lett..:)))

Ismerem a kutya 10. kérését, köszönöm, de megvan.Nekem is egy nagy betűvel kinyomtatott tekercsen van.Be kellene kereteznem és a falra feltenni.Gondolom erre az utolsó kérésre gondoltál:

--Kérlek,gondoskodj rólam,ha beteg vagy öreg leszek-hiszen te is öreg leszel egyszer.----

És végezetül:

"Amíg meg nem tapasztaljuk,milyen szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik"

(Anatole France)

:)))

Szia! Igen bizony nagyon sok élménytől fosztottam volna meg magamat és a többieket is, ha nem hozom el.., de így kerek az élet, hogy mindenki megtalálja e neki megfelelő házi kedvencet, amiben azután örömöt lelik mindketten.

Megtanult már valóban pózolni, van amikor nem annyira van kedve, de akkor jönnek a kedvenc játékai és már jobban is érzi magát. :))

Szia!

Tudom, hogy igazad van, sose mond hogy soha, valahol szeretnék egy újabb kutyát, de azt a fájdalmat nem ha ő elmenne...( na, ezt jól megfogalmaztam)

Csodaszép a kutyusod, simizd meg a nevemben, ok?

Amikor Zorrot megkaptam, vegyes érzelmekkel fogadtam, hiszen van már 2 cicám, de mikor először a szemembe nézett, azonnal meglágyul a szívem, és attól a naptól kezdve imádtam! Mikor meghalt, napokig csak zokogtam, mégcsak szobatiszta sem volt, de már 3.5 hónaposan tudott pacsit adni! Mikor hajnalban csörgött az ébresztő, kis álmosan az ágyra tette a kis buksiját, csodás érzés volt!

Csak tudod, annyira fáj a hiánya...remélem tudta mennyire szerettem. Anyüsoméknál a tanyán van eltemetve.

Úgy 8 évvel ezelőtt kaptam anyukámtól egy falra helyezhető teercset ( persze kinnt van ) amin a kutya 10 kérése áll pontokba szedve, hát, ha a 10. ponthoz érek már sírok is ( bevallom most is )

Ha gondolod leírom!

Tetszik az idézet, amit írtál! Köszönöm!!!!

Szia! Aki egyszer születik, az egyszer meg is hal, csak az nem mindegy, hogy mikor.... Nekem is amikor 2004-ben meghalt a kutyusom --14 éves volt--, akkor azt mondtam, hogy nem kell egyhamar kutya.Ki is birtam 3 kerek évig, majd 2007-ben ismerősök szóltak, hogy van egy a számomra.

Sehogyan sem akartam, még mérges is voltam, hogy minek erőszakoskodnak, mert nem akarok mégegyszer elveszíteni egy kedvencet.(elég csúnyán és szenvedve halt meg az előző....)

Na, azért, hogy eleget tegyek nekik elmentem és megnéztem a 3 kiskutyát, hogy kiválasszam közülük egyet....

Persze, hogy nem birtam ki, hogy 3 hónapos korában ne hozzam el az egyiket.(az adatlapomon a kép).Ezért nem szabad olyant mondani, hogy "soha többé nem lesz kutyám"! Igaz én is így gondoltam akkor.....:(

Most meg rájöttem, hogy ha nem lenne ő, mennyi örömtől fosztottam volna meg magamat.Ezért szerintem te is gondold át, biztosan, hogy lesz még kutyád :))

"A kutya az egyetlen teremtmény a világon, mely jobban szeret téged mint saját magát"

(Josh Billing)

Szia! Sírva olvastam végig...Nekem 2 pulim volt, az egyik, az első Macika, őt akkor kaptam, mikor a 12. születésnapomkor apám meghalt...11.5 évet volt velem , imádtam! A másik Zorro, őt novemberben kaptam, szilveszter éjszaka meghalt 3.5 hónaposan...fogzott állítólag, de a doki szerint mikor megkaptam nagyon férges volt, sok szurit kapott, szerint ez is közre játszhatott. Soha többé nem lesz kutyám, ezt a fájdalmat nen élném túl mégegyszer! Most 2 cicám van, de előre rettegek a naptól, mukor itthagynak!

Örülök, hogy más is van, aki így szereti az állatokat, mint a családtagot!

Sziasztok!

Gyönyörű történet!

Nekem is volt egy keverék kis tacsim! A világ legjobb kutyája volt! 2 éves koromtól volt velem, sajnos már rég el kellett altatni.

Vasárnap láttuk a Marley és Én című filmet, még most is könnyezek ha eszembe jut milyen szépen leírja egy egész család kötődését a kutyához. (Hozzá teszem ha valaki megnézi készüljön minimum egy százas zsepivel!) Sajnos én nem tudtam elbúcsúzni Csucsutól, mert anyuék nem mertek szólni hogy elaltatják!

Együtt érzek, mert én egy kutyust(Alex) és egy cicust(Jánoska) vesztettem el. A kutyus soha nem mutatta hogy beteg lenne, azt tudtuk, hogy a szemével már nagyon nem lát sőt a végén már megvakult, de hogy rákos azt csak akkor tudtuk meg mikor már elpusztult. A legszörnyűbb, hogy a másik kutyám Frakk is jelen volt és sokáig, szó szerint depressziós volt. Nem evett, nem ivott, csak feküdt.

A cicámat a szemét szomszéd megmérgezte és a pici testében a szerveket apránként megölte, és mikor már nagyon lefogyott és fájdalmai voltak, akkor muszály volt elaltatni, mert egyszerűen elviselhetetlen volt a látvány. A mai napig eszembe jut!

Együtt tudok érezni sajnos:( Pár kedvencünktől már meg kellett válnunk sajnos, hasonló módon. A legfrissebb 2007. december 6.-án volt, drága gyönyörű kis spicc kutyusomat örök nyugalomra kellett helyezni:(:( Pedig látszólag kutya baja sem volt, és egyik pillanatról a másikra már nem élt:(:( Sajnos bekattant neki az agya, és aznap este olyan szinten, hogy kezdte szétrágni a kábelokat is a lakásban. Sajnos az állatorvos nem tudott rá mit mondani, előtte már kapott pedig nyugtatókat is, jó nagy adagot, és semmi. És annyira hagyta, hogy bevigyem az állatkórházba, pedig rettenet félt mindig a kocsitól...érezte...és tudta, hogy jobb lesz neki is így...de én a mai napig gyilkosnak érzem magam:(:(

És a mai napig nagyon fáj, ha rá gondolok, szörnyű volt!!! Nagyon hiányzol kicsi Bogyószeműm!!!!!!!!

:( Hát igen, én is így voltam vele. Előtte többször eszembe jutott hogy már 12 éves is elmúlt, de soha nem vettem észre rajta az öregségnek semmi jelét sem.

Ő megérdemelte volna hogy szépen menjen el. Hogy szenvedés nélkül elaludjon. Pont ma 7 hónapja. Annyira fáj hogy elment. Miután sírva leírtam a történetemet kimentem a kicsihez játszani.

Ő is skótjuhász és hétvégén lesz 9hónapos.

Érdekes ez a dolgog. Soha nem gondoltam arra hogy ne legyen másik kutyám. Szükségem van egy hűséges társra. Nagyon nagyon fáj ha elveszíted, de ilyenkor arra gondolok hogy mennyi boldogságot adott az egész családnak. A kicsi most ugyan ezt teszi.

Egyébként sajnos a cicámmal ugyan így jártunk. Volt egy 1,5éves perzsa cicám, hófehér, gyönyörű kandúr, fél évet tölthetett csak nálunk, de annyira megszerettük ezalatt az idő alatt mintha velünk lett volna évek óta.

Sajnos nem tudjuk mi történt vele, valószínüleg a nagy kutyusom (aki már nincs köztünk 7hónapja), harapta meg. Jöttem haza 6.-os koromban iskolából és a macska keservesen nyávogott meg kúszott szegénykém. Nme tudtuk mi lehet a baja, hívtam apukámat aki bevitte az állatkórházba. Annyira szerettem volna azt hinni hogy nem akkor látom utoljára :(

Lefeküdtem du. aludni, apa ébresztett, nincs többé Gombika. :'( Azonnal elkezdtem a sírást, 1 napig abba se tudtam hagyni :( Anyu is csak sírt.

Akkor is rögtön az volt hogy kell újra cica, mert azt a fájdalmat ami akkor gyötört másképp nem is lehetett elviselni. Ennek már 8éve. Azóta van 2 perzsa lányunk, tesók :) Májusban lesznek 8évesek :) Remélem még legalább ennyi időt velünk lesznek!

7hónapja mikor apu vitte a kutyuskámat az állatkórházba azért imádkoztam hogy ne kelljen megint ugyanazt átélni. Hogy ne úgy jöjjön haza hogy nincsen többé. :(

Én is azt gyanítom, hogy megmérgezték a kutyánkat...

Nagyon utálom az olyanokat (nem is nevezem embernek), akik bántanak egy állatot. Én pl. soha nem szerettem a cicákat, mindig is kutyás voltam, de soha eszembe nem jutna bántani, vagy elütni. Annyi, hogy nekem otthonra kutya kell, nem cica. És mégis van cica is a háznál :)

Iszonyú így látni őket :(( Érdekes, mert én is láttam valamit a szemébe az utolsó napokban... Ahogy nézett rám...

Próbálj meg a szép emlékekre gondolni, mi is azt csináljuk párommal. Igaz, hogy sírva, de felidézzük a sok bolondságot, amit csinált, és arra gondolok, hogy neki most nagyon jó, és még így lélekben is vigyáz ránk, tudom!

Nagyon sajnálom ami a kutyusoddal történt.Nehéz lehetett a szenvedését végignézni és ráadásul mindezt teljesen tehetetlenül.

Nagyon érdekes dolog az,hogy az állatok is a maguk módján el tudnak köszönni.

Sajnálom.

Bevallom megkönnyeztem a cikkedet. Nagyon szeretem az állatokat és nagyon mélyen érint ha ilyen történik.

Én is 6évesen kaptam meg az édes skótjuhászomat, akivel együtt nőttem fel. Nagyon szerettem és most is nagyon szeretem. 2006ban kisebesedett a lába, aztán nem tudott lábra állni, ha pedig tudott akkor nagyon fájt neki. Szerencsére 6-7 injekciótól 2 hét után rendbejött.

Sajnos tavaly nyáron kiújult a lábán ez a dolog. :( Mivel nagy testű kutya, gondolhattuk volna hogy szegénykém már nem fiatal (13.évében volt) és elég súlyos, nem bírja el a lába a nehéz testet. Elgyengültek az izmai, izületes lett :( Szegénykém még ilyen kis öreg papóként is úgy örült ha labdáztam vele hogy el sem lehet mondani.

Soha nem felejtem el, egy pénteki nap volt, kint ültem a lécsőn anyával, a kiskutyám szokás szerint boldogan hozta a labdját, amit elrúgtam neki, de mikor szalani akart érte összeesett. Aztán nagy nehezen feltápászkodott, odajött hozzám, megsimogattam a szemébe néztem és elkezdtem a sírást :(

Láttam valamit a szemében :( Nyugtattak hogy semmi baj nincsen, majd ha nem javul kihívjuk reggel az állatorvost. Reggel anya könnyes szemmel mondta, hogy apa állatkórházba vitte a kutyusom, de az nem volt nyitva! Elvitte az állatorvoshoz is, ott kapott 2 szurit, de semmit nem segített már :( A drága kiskutyám egész nap csak feküdni tudott.

Következő napra, már csak a 2 első lábát tudta mozgatni :'( Valahogy kikúszott az óljából a körtefa alá és ott pihent. Közben azok az undorítő döglegyek ellepték, próbáltam róla elhesegetni de nem ment, midig egyre többen lettek :( Mintha már nem is élt volna az a kisállat :( Olyan fájdalommal nézett :( És nem tudtam neki segíteni :'(

Hétfőn apa bevitte az állatkórházba, de tudtam hogy úgy jön haza megint hogy nincs többé a barátom, a társam aki kicsi korom óta velem volt.

4. nap csak sírtam, de tudtam hogy jobb így neki. Előző éjszaka már tudta hogy meg fog halni, mert csak vonyított, elköszönt mindenkitől :( Reggel mikor utoljára láttam már az első lábai sem mozogtak :(

Annyira rossz, hogy nem tudok a szép emlékekre gondolni, hogy milyen ügyes volt és milyen gyönyörű. Hogy hogy hozta a kis labdáját, hogy örült neki ha valaki kiment hozzá játszani :( Gyűlölöm hogy nem tehettem érte semmit és hogy nem szerettem még ennél is jobban :(

Bárcsak szegénykém boldogan mehetett volna el, nem pedig szenvedve. Bárcsak csak úgy őrizhetném az emlékeimben hogy vidám és nem kellene az utolsó napjait felidéznem minden alkalommal, mikor eszembe jut :(

Azóta van egy kiskutyám, mert a fájdalmunkat csak így lehetett enyhíteni, hogy tudunk szeretni helyette valakit. Valakit aki ugyan olyan okos, vidám, imád játszani és nagyon nagyon rossz :)

Őt jobban szeretem mert megtanultam, hogy Őt sem szerettem eléggé, így minden szeretet amit tudok neki adni azt adom :) Őt jobban szeretem, mert tudom hogy továbbél benne az elődje, akit tovább kell szeretnem, ha már nincs köztünk akkor is :( :)

Sziasztok,

sajnálattal olvastam a történetet.Megtudom érteni a bánatod.

Nekem is van kutyusom,volt is.Shar-Pei-em van,az előző sajnos elpusztult és egy év után úgy éreztem az életem nem teljes ha nincs mellettem egy ilyen kis röfögős csoda.

Úgyhogy most van egy 6 hónapos Shar-Pei-em ismét nagyon cuki ,megpróbálok róla képeket feltölteni.

Nagyon megható amit leírtál.Sajnos házi kedvenceinknek nagyon kevés élet jut években számolva, és mire megszeretjük őket nagyon nehéz tülük elvállnunk.

Ez a természet rendje, hogy aki egyszer megszületik, az egyszer el is múlik, csak az nem mindegy, hogy mikor.Ha ránk lenne bízva mikor, akkor én is arra szavaznék, hogy SOHA!

5 éve nekem is el kellett búcsúznom kedvenc kutyámtól és tudomásul kellett vennem, hogy neki 14 év jutott(2 hét alatt megvakult, megsüketült és végül elhunyt...) , de azok az évek felértek sokkal többel, ami az eseményeket és a jót illeti..