Mi és azok a "csodálatos" antidepresszánsok (beszélgetés)

[link]

szerintem itt is érdemes olvasgatni

Szia!

Gratula a cikkhez! Különben még a gyógyszerész Stájer Géza is azt irja a könyvében (Méregtől a gyógyszerig), hogy az antidepresszáns szerek 50-75% placebóhatás. Nos ha ez igy van - márpedig miért ne higyjünk egy kitüntetett gyógyszerésznek?! - akkor elég belegondolni, mennyi kidobott pénz az ablakon (a TB ablakán de a mi pénzünk) + függőséget is okoz viszont hatástalan.

Ebben is nagy pénz van, ennyi a véleményem. Bogyókkal valóban nem lehet megoldani semmit, max. tüneteket elnyomni, de ettől a probléma még megmarad...

Üdv

Hali, Zsóka kedves!

Köszi a választ.

Jó ötlet a klub, csak akarat kell a részvételhez.....:((

Pillanatnyilag az is nagy dolog, hogy itt megjelentem és megnyíltam egy kicsit.

Bánom is már, talán kicsit elkapkodtam...:))

Tudod én a végzettségem szerint művelődésszervező-pedagógia szakot végeztem.

Sokat dolgoztam egy pesti jó nevü művházban.

Talán én kezdtem el az elsők között a klféle jógák, reform étkezések, természetgyógyászati programok, és az ezoterikus témák megjelenítését, meghonosítását.Nem beszélve az agykontrollról.Nálam tették meg első tétova intézményesen szervezett lépéseiket.

Tehát minden szakértő aki ezzel foglalkozik karnyújtásnyira van tőlem.

Mivel elég jól megismertem a klféle szakmákat, ezzel, azzal fenntartásaim vannak.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem érdekel amit csinálsz. Sőt szurkolok Neked, hogy sikerüljön.Nagy fába vágod a fejszédet.Sok sikert.

M. Monroe

Kedves M.Monroe!

Előbb olvastam el az e-mailedet, s most a cikkhez a hozzászólásodat. Meggyőztél, hogy egyre inkább szükség van arra a klubra, amire a levelemben is írtam Neked. Új Kor Klub néven fog futni a neten és a valóságban is. Kell, szükséges, hogy fel tudjunk töltődni, új világot teremtsünk az életünkben, mert nem megy másképp. S aki nem járt ebben a pokolban, az nem igen érti, miről is beszélünk mi. Ha megnézed a www.abbcenter.com/szepseg_egeszseg oldalt, találsz egy pár jó dolgot.

Ja4 És fel a fejjel, én sem a tini kategória vagyok!

Kedves Zsóka !

Pár napja vagyok, "hoxás", és kicsit zavar, hogy nem az én korosztályomé az oldal,de úgy döntöttem, lélekben még 30 körűl vagyok, rendszeresen olvasom, írom esetnként a véleményem is.

Ennyit bevezetőként.

Engemi is kisér már évek óta a depresszió.

Pedig alapjáraton vidám, kedélyes vagyok.

De a családi életemben( már gyermekként is) történt krízisek, majd későbbi felnőttkori válságok egyszer csak kihozták a depressziót, a pánikbetegséget.

Prsze járok elég régen egy jó szakemberhez.Nála mindíg nevetek, viccelődöm, beszélgetünk. Miért,? mert biztonságban érzem magam nála, érzem a szimpátiáját, ( szeretetét).( kicsit bele is rokkantam, hogy megszűnik a Nyéki út is, a kert a megszokott feltöltődéshez szükséges környezet, úgy éreztem a biztonságot, a "mankómat " húzták ki alólam és sok társam alól.De ez más téma, de nagyon fontos!!! ... lenne:)), de kinek rajtunk kívűl?:(((....)

Volt, hogy jó ideig leálltam a gyógyszerrel, az orvosnőhöz sem mentem. Ne tudd meg hová"bábozódtam be" aztán futva mentem fel hozzá, ( miközben ő is rámtelefonált érdelkődött, én hülye kifogásokat mondtam..) aztán találkozásunk alkalmával megbeszéltük.Szedem a gyógyszereket,és vegetálok, nem élek teljes életet, de nem adom fel feltétlen a reményeimet.Gőzöm sincs pedig, hogyan tovább a Nyéki nélkül?

Tudod, a depresszió egyrészt genetikai öröklődés, másrészt gyerekkori traumák lerakódása és itt ne gondolj hatalmas tragédiákra.Egy nyitott gyereket nagyon erős kontroll alatt tartanak, nagy az elvárás, kevés az a gyöngédség amit az ő személyisége igényelne. Kapaszkodj, a látszat at volt, hogy a szülei imádják ( tényleg szerettek a maguk módján) mindent megkaptam a lehetőségekhez képest , ( ezzel nem is voltak gondjaim, én nem az anyagi dolgokban leltem csupán az örömömet, ami volt, az pont elég volt, a szellemi, érzelmi, közösségi kapcsolatokkal volt hiányérzetem. ( nem vagyok semmilyen kissebbséghez tartozó) szüleim, de legfőként anyám volt zárkózott és felém erős negatív dominenciájú.Még ma is úgy kezel mint egy "pisist"Nincs ellentmondás, csak számonkérés és még mindíg rigorózus stílusban.

Aztán jött a felnőtt életem több szakasza, A szokásos átlagos életek mintájára, boldogság, szerelem,házasság, gyerek, boldogság, válás.

Aztán minden teher amit jól bírtam, ami egy egyedülálló anyát terhel. ( Itt hibáztam már tudom, nem kellett volna maximalistának lennem, hogy majd én megmutatom!:))) Munka ezerrel, gyerekkel való együttlét, minden szinten ezerrel.

Én sehol sem voltam. Időm se volt rá,mert eszembe se jutott, hisz kötelességtudónak neveltek s ráadásként imádom a lányom, a munkám, a barátokat a társaságot.Jött az első összeomlás.Lelkileg, fizikailag összeomlottam.Akkor vitt a mentő először orvoshoz ( szájzár, remegés, stb)Rendbe(?) jöttem és ott folytattam, ahol abbahagytam.

Aztán már nagyobbacska lett a lányom és akkor nem bírtam tovább. Jött az új szerelem, ( addigra férjemet kihevertem, talán????, nem tudom) szerelem, a nagybetűs. Majd sok öröm, boldogság, jólét után, jött a nagy koppanás.

Úgy omlottam össze, mint a mosogatórongy.Azóta evickélek az életben így-úgy.

Elszigetelődtem, meghíztam, lányom kirepűlt, és továbbra is vágyom a gyengédségre, az együvé tartozásra, az együtt gondolkodásra., a társaságra, bulikra, stb. De helyette begubózom, szinte sehová se megyek. Utálom magam, a külsőmet, az anyagi gondokat, hogy hiába látok egy cuki akármit, ami boldoggá tene, nem tudom megvenni. Nincs pénzem uszodára stb.Ez nincs , de vannak a piruláim.( és a net, mint közösség)

Ha nem szednék gyógyszert tapasztalatból tudom, óriási bajok lennének, mert oly régen szedem, hogy még a fokozatos elvonás is gond lenne. A boldogságot nem pótolja, de a boldogtalanságot, a kudarcaim elviselését, könnyebbé teszi.

Azért, ha módom van rá, sőt ha lehet, teremtek is rá módot, igyekszem nevetni, vidámnak lenni.De ez már nem tartozik az életformámhoz.

a szociális szituációk, az anyagi gondok a feldolgozatlan élethelyzetek, a családi drámák, a barátok halála, csak fokozzák a borút bennem.

Ezt hívják DEPRESSZIÓNAK.( még szerencse, hogy van annyi akaratom, hogy nem iszom és ritkán eszem csokit, azt is csak feketét.)De napokig, néha hetekig nem megyek utcára, emberek közé.Nem élvezem a külvilág társaságát, mert szorongok tőle.Nem tudom könnyen venni, hogy időnként beszólnak, " na menj arrébb dagikám" Abban a szent pillanatban szeretnék láthatatlanná válni.Aztán rohanok haza és megint jó ideig sehova se megyek.

Na, de borura derű: írsz majd nekem? , tudtam a gyűjtőmunkádhoz segítséget adni? Nagyon szeretném.

mert, hass alkoss gyarapíts, s a szíved fényre derűl:)))

Üdvözlettel

M.Monroe