"Megőrülök az anyósomtól!"

Amikor megismerkedünk a "Nagy Ő"- vel általában nem gondolunk arra, hogy milyen is lesz az anyósunk. Aztán mikor megismerjük őt, megpróbálunk kedvesen hozzáállni, benne vagyunk a rózsaszín ködben. Ideális esetben ő is nagy örömmel fogad, minden szupernek tűnik, a "Kisfia/Kislánya" talált végre egy hozzáillő párt. Nem is sejtjük, hogy ez a szimpátia az elején abból adódik, hogy a hozzánk hasonló embereket szimpatikusnak találjuk. Sokszor egy irányító típusú anyának, irányító típusú menye lesz, mivel a fiú tudat alatt olyan párt választ, aki "ismerős", de ugyanez igaz a lányokra is.

Ideális esetben a párunk már nem lakik otthon, és sikerült kialakítani a saját felnőtt életét. Sikerült leválnia a szüleiről, tud határokat szabni az édesanyjának, akit bár szeret, tisztel, de nem istenít. Ez megkönnyíti azt, hogy mikor komolyra fordul a kapcsolatunk, nem merül fel benne az a dilemma, hogy kinek is adjon igazat egy-egy vitában, kit is helyezzen az életében az abszolút első helyre, hanem az egyértelműen a felesége/férje helye. Egy egészséges párkapcsolatban mindig a párunk áll az első helyen, ő a bizalmasunk, valóban a másik felünk.

Ha elképzelünk egy olyan házasságot, kapcsolatot, ahol mindkét fél elsősorban egymáshoz lojális, kiáll egymás mellett, tulajdonképpen nem is tud anyósprobléma felmerülni. Sokszor sajnos ez a pont az, amit próbálunk szépíteni, sokszor éveken keresztül, hogy maga a kapcsolat az, ami nem jó, és ebből adódik az anyósprobléma is. Az anyós pedig a kis antennáival megérzi ezt, és már ott is van a probléma.

Mit is lehet ilyenkor tenni?

Először is el kell gondolkodnunk, hogy mi is a bajunk.

Mi az határ, amit az anyósunk megsért? Mi az a pont, ahol azt érezzük, hogy a párunk nem áll ki mellettünk, vagy nem védi meg a kapcsolatunk határait? Mit érzünk ezzel kapcsolatban? Majd meg kell beszélnünk ezt a párunkkal, hogy ő hogy is látja ezt a helyzetet, el kell mondanunk neki, hogy mit érzünk, mi a problémánk, és hogy mit szeretnénk tőle. Megkérjük a párunkat, hogy próbálja meg rendezni a határokat az anyukájával, anélkül, hogy ez a mi kapcsolatunkat veszélyeztetné.

Azaz: Nem kerüli el a konfliktust. Nem tőlünk várja el, hogy alkalmazkodjunk. Nem veszi semmibe az érzéseinket. Nem tőlünk várja el, hogy oldjuk meg a problémánkat az ő szüleivel...mennyire abszurd is ez az utolsó, csak olyan közel vagyunk sokszor a tűzhöz, hogy észre sem vesszük.

Ha az anyós olyan területekre merészkedik, ami már határsértő, akkor a saját gyermek feladata, hogy szépen visszatoloncolja a határok mögé. Akinek problémája van az anyósa határsértéseivel, annak ezt mindig a párjával kell letisztáznia, aki majd megoldja ezt a saját szüleivel. Így talán elkerülhető, hogy az ellenség szerepbe kerüljünk.

A párunk nyugodtan meg tudja ezt tenni, hiszen az anyja gyermeke, akit szeret. Amiatt, mert szépen megkéri az édesanyját, hogy "Anya, kérlek ebben ne szólj most bele, ez a mi ügyünk, megoldjuk!" vagy "Anya, mi így döntöttünk, kérlek fogadd el ezt!" még nem fogja kitagadni, nem szeretni a saját gyerekét. Bármilyen életszituációban szépen meg lehet kérni a szülőket, hogy lépjenek egy lépést hátra.

Előfordulhat, hogy ez rosszul esik a szülőnek, mert jóesetben a gyermeke születésétől fogva csak jót akar neki. Viszont, mikor már a felnőtt életünket éljük nekünk kell tudnunk, hogy mi a jó nekünk, mi a fontos nekünk, és ezt meg kell tanítanunk a szüleinknek is. Ettől nem leszünk hálátlanok, csak beteljesítjük azt, ami az életben egy természetes folyamat: elkezdjük élni a saját felnőtt életünket.