Közös többszörös - nélkül

Nem szabad panaszkodnom, mert nálam sokkal rosszabb helyzetben is vannak emberek, csak néha úgy érzem (ahogy sokan mások is érezhetik ezt), hogy kevés vagyok magamnak magamból. Rögvest meg is magyarázom.

28 éves vagyok. 18 évesen felkerültem a fővárosba, ahol elkezdtem életem első főiskoláját levelező szakon. Mellette dolgozni kezdtem. Munka mellett nem ment úgy a tanulás, ezért otthagytam a főiskolát és csak dolgoztam.

Nem mondom, jó érzés volt függetlennek lenni a szüleimtől. Élveztem az életet, hol kisebb, hol nagyobb kanállal. Mindig ott volt a kis angyal a vállamon: "Hé, tanulni is kellene!"

Munkahelyet váltottam, és nem panaszkodom, nagyon jól kerestem. Mellette felvételiztem pszichológia szakra, ahova felvételt is nyertem, ám nappali tagozatra.

Jött a dilemma: munka, vagy tanulás? A kettő együtt nem ment. A munkát választottam.

Váltottam munkahelyet, mert így hozta a sors, mert mindig más és más vonzott, mert ilyen vagyok. Szeretem magam több területen kipróbálni.

Ez a munka nem hozott annyi pénzt, de (bár nem a munkaváltás miatt) szembejött velem a szerelem. A szerelem mely felforgatta az életemet, feladva mindent a fővárosban, leköltöztünk Ráckevére (párom ott élt születése óta).

Egy évig voltam otthon, mint hercegnő az aranykalitkában. Semmit nem kellett csinálnom, amibe majd beleőrültem. Párom biztatására jelentkeztem az ELTE-re. Felvettek. Innentől indul a kálvária.

Ahogy felvételt nyertem, úgy alakult, hogy a párommal közös üzletbe vágtunk, sok munkánk volt/van vele. Nagyon sokat dolgoztam ott, mellette iskola. De bírtam, mert élveztem, hogy egy év kihagyás után újra pöröghetek.

Alig telt el fél év, kiderült babát várok. Tervezett baba volt, de minket is meglepett, hogy elsőre összejött. (Két doki is azt mondta nehezen fog menni.)

Végigdolgoztam a terhességemet és közben csináltam a sulit is. Otthon is próbáltam helytállni a háztartásban. Azért meg kell vallanom keveseknek adatik az meg, hogy olyan párjuk legyen, aki szeret főzni, nem derogál neki, hogy elpakoljon, és a porszívó ez egyik legjobb haverja! Így az otthoni feladatokat együtt végeztük.

A vizsgaidőszak vége eléggé rázós volt, mert bármikor szülhettem volna, de a fiam kitartó volt és kegyes, megengedte, hogy lezárjam a vizsgaidőszakomat.

A fejetlenség nálam szülés után indult el. Képtelen lettem arra, hogy rendszert vigyek a napjaimba.

Ott volt a fiam, a párom, a suli, a közös vállalkozás, az otthonunk, Fülöp úr, aki sétálni és játszani szeretett volna. Én csak halmoztam a teendőket, csak toltam magam előtt a dolgokat és nem láttam a káoszból kiutat.

Végigcsináltam úgy a következő félévet, hogy nem voltam bent egy órán sem, diktafonos felvételekről hallgattam az előadást, mások jegyzeteit olvastam. Mikor aludt a fiam, próbáltam a káoszon átlátni, hol több, hol kevesebb sikerrel. Vizsgázni hol a szüleimmel, hol párommal, hol anyósommal voltam. Volt, hogy leadtam egy 75%-osan kész dolgozatot, mert hallottam, felsírt Artúr a folyosón, hát ne zavarjuk a többieket, kirohantam etetni.

Felmerült a halasztás gondolata, de tudtam, ha abbahagyom, akkor itt nem lesz folytatás.

Most az utolsó szemeszteremet végzem, nem tudom milyen sikerrel. Nem igazán haladok, mert a fiam már kevesebbet alszik, többet van ébren, este is későn tér nyugovóra, én meg mint a mosott rongy esek be az ágyba.

Most is a szüleimnél vagyok, hogy legalább a beadandókkal haladjak, addig ők sétálnak Fülöppel és Artúrral, játszanak velük. De megszakad a szívem, mert ott lennék, mert ölelgetném én is a fiam, dögönyözném kutyusom. Látom, hogy hiányzom nekik, a fiam ha meglát, már mászik hozzám. Így nehéz.

Nem, nem kérek sajnálatot, mert ezt az utat én választottam. Elismerést sem érdemelek, mert magam ástam a vermet. Sokan mondják, mekkora erő van bennem, mert munka, család, iskola! A fenéket! Nem voltam normális, amikor egy főiskolát és két egyetemet is otthagytam. Ha befejeztem volna legalább egyet, már a kezembe lenne a diploma, nagy hassal nem vizsgára kellett volna készülnöm, hanem a babaszobában ücsörögnöm. Nem adatott meg ez a nyugalom, de talán ez a sors. Most az adott szituációval kell megküzdenem.

Soha sem voltam az a fenekemen ülő típus, de azért most elviselném, ha lenne belőlem egy-kettő-három többszörös. Aki tanul, aki intézi a vállalkozást, aki a háztartást vezeti és aki CSAK A FIÁVAL VAN. Csak addig, amíg utolérem magam.

Megoldom a szituációt, mert olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy, csak ez egy kicsit nekem is nagyobb falat. Van segítségem, mert a páromra bármikor számíthatok, a szüleimre és az anyósomra is! Nem mindenkinek van ennyi segítő keze.

Várom azt az időt, mikor nyáron az udvaron ücsörögve nem egy tankönyv lesz a kezemben, hanem valamelyik kedves íróm könyve. Várom, hogy mikor elalszik a fiam, én ki tudjak menni az udvarra és meglocsolhassam a virágaimat, beszélgethessek egy pohár bor mellett a párommal, rugdossam a labdát Fülöpnek. Ne érezzek lelkiismeret furdalást, ha 5 percnél tovább állok a zuhany alatt.

A nyarat is várom, mert ha minden jól megy, azt már tanulás nélkül, családdal együtt, egy diplomával s talán egy kis pihenéssel is tölthetem!

Köszönöm, hogy elolvastátok a cikket!