Bezzeg a Mi időnkben!!!... azaz mi sem voltunk angyalok...

A 12 éves koromban elkezdett naplóim, írásaim mellett az én legkegyetlenebbül igazmondó "naplóm" - az édesanyám. Ahogy megjegyzem gyerekeimnek, hogy: - Bezzeg én..., már szélesre húzódik a szája, elkezd csillogni a szeme, és helyreigazít: - Bezzeg Te!!! Mert te aztán minden voltál, csak szelíd kezesbárányka nem... emlékszel még, amikor... - és mesélni kezd...

Jó, abban igaza van, hogy én már általánosban sem voltam jókislány. De miért??? Ahányszor sírva picsorogtam haza, hogy engem jól elkalapáltak a többiek, jóatyám maga elé ültetett és belekezdett:

- No kislányom! Ha még egyszer bőgni látlak, hogy megvertek, tőlem is kapsz! Tanuld meg, a világban farkastörvények uralkodnak, tehát védd meg magad! Hiába vagy hajszálvékony, meg gyengécske, egy jó helyre betalált jobb egyenes, vagy rúgás, persze "jogos önvédelemből" - és nem úgy, hogy te kezded a verekedést -, csodákra képes!

Itt csak arra akartam utalni, hogy apai nyomásra lettem vadóc! Tessék, ilyenek a szülők! Ha most előszedegetem az akkori ellenőrzőimet, mindbe pótlapokat ragasztottak, annyi intőt kaptam, amit apám szó nélkül aláírt.

Középsulis éveim sem a szelídség jegyében teltek. Csöves-digó. A két nagy ellenpárt. Órákat ültem a farmeromban a forró vízben, hogy minél szűkebb legyen (s utána cipőkanállal kellett magam beleszuszakolni), több téglát elhasználtam dörzsölgetés céljából menő-kopottság elérésére, mert milyen gáz is volt, ha valaki vadiúj Trapper- (vagy ne adj isten Levis! – az már nagyon "kúúúúlnak" számított) farmerban jelentünk meg a nagyközönség előtt. Alföldi-papucs, saru, bakancs! Napokig álltunk sorban az egyetlen üzlet előtt birkatürelemmel, majd a frissen beszerzett cipellőket zsírral kenegettük, kalapáltuk, hordásra alkalmassá tettük. Az összes katona-bátyus nekünk lopkodta a szimatszatyrokat... rekedtre ordibáltuk magunkat a Tabánban, vagy az Ifjúsági Parkban Dinamit-, Beatrice- (baboskendő ojjéééé!), LGT- (és még sorolhatnám...) koncerteken... ittunk sört, bort, pálinkát, füstölt a cigi (12 forint volt doboza, és lehetett szálanként is kapni a suli melletti kistrafikban), elzarándokoltunk vonattal, gyalog, négykézláb egy jó koncertre, akár az ország másik végébe is, mert nélkülünk elképzelhetetlen lett volna a kezdés... Koncertek után legtöbbször a yardon kötöttünk ki. Rám például igencsak pikkeltek a rend őrei, mindig kihalásztak az első sorokból, ahol bőszen csápoltam, és apám csak sóhajtott egy nagyot, amikor jogaimmal élve, s az egyetlen telefonos segítségemet felhasználva odacsörögtem neki: - Most éppen melyik őrsön vagy? -, majd felöltözött az éjszaka közepén, és hazavitt. A ház lakói pedig ott lógtak az ablakban, meg az erkélyen, hogy "a Pálinkásék lányát megint rendőrautóval hozzák haza, bezzeg a mi időnkben..."

Őseim mindig tudták, merre járok, mikor érek haza, de lentről, ha felkukkoltam, láttam, hogy a kisvillany ég, és anyám addig nem alszik el, amíg haza nem csavargom magam. Mire a zárban megfordítottam a kulcsot, már vágni lehetett a sötétet, és a legmenőbb színésznőket is lepipálva szuszogott alvást mímelve. Akkor ezt nagy hülyeségnek tartottam, de most én is sietve oltom le a kislámpát, ha hallom, hogy csörög a kulcs a zárban, és megnyugszom, épek, megjöttek, aludhatok... az aggódás születési rendellenessége úgy látszik minden anyuban alapjáraton működik...

A digó-párt pedig jókat röhögött rajtunk, makkos csukában, répa-gatyóban, teli fukszokkal... és majdnem lehidaltam, amikor az egyik srác, aki két évvel felettem járt, megjelent a tévében, mint bemondó... kikerekedett szemmel néztem, hogy a 140 kilós, bedajergolt, hajolajtól csöpögő sérójú ifjú mennyire megváltozott az évek során... és milyen lelkesen üvöltötte a Forma-1-es futamokon, hogy: - "deeeee hováááá tűűűűűűnt Dééémooon Hiiiillllll???".

...És szerelmesek voltunk... folyton, állandóan, örömtől ugrálva, bőgve a boldogságtól, vagy a boldogtalanságtól, reményvesztetten... de dúltak az érzelmek...

Nyáron építőtáboroztunk, hatalmas tábortüzeket raktunk, és egyszerűen leírhatatlan a gitár, az ének, az éjszaka, az élmény...

Az érettségitől ugyanúgy paráztunk, mint Ti, utolsó előtti napon felvonultunk a Hegyre, a táskákból előkerültek a könyvek, francia kártya, magyar kártya, pár rejtvényújság, vörösbor, martini, cigi... és már hanyatlott a nap lefelé, amikor nekiláttunk puskákat gyártani, mert a bősz tanulásból persze nem lett semmi. A naplemente viszont gyönyörű volt! Páran még több napot is láttak lebukni!... és nem vágtak meg senkit a nagy megmérettetéskor... fogalmam sincs, hogyan csináltuk, de sikerült átvergődnünk...

Annyi mindent írhatnék még, de annyit, hogy a végére sem érnék..., mert az emlékek csak úgy ömlenek az ujjaimból, kavarognak a fejemben, és azt hiszem, kirángatom azt a három fiókot a sok ezer levéllel, amit összegyűjtögettem, vagy előkapom a naplóim, hogy jókat nevessek rajtuk, vagy elzarándokolok Jóédesemhez, és tátott szájjal meghallgatom többezredszer, hogy én milyen átok kamasz voltam...

...de most még itt ülök, 46 évesen, büszkén a ráncaimra, az ősz hajszálaimat gondosan eltakarja a lila festék (néhol magenta-csíkokkal), de semmit nem változtam... ott, legbelül... ugyanaz a kamasz vagyok, aki magasan tett a normákra, a követelményekre, imádom megbotránkoztatni még most is az embereket... és ugyanolyan lelkesedéssel tudok csápolni a koncerteken, rekedtre üvöltve magam, hogyaszondja:

"...de jegyezd meg jól, míg a Föld kerek,

Mindig lesznek Rockerek!"

Lyrian ©