Amíg élek, remélek!

Talán sokaknak ismerős lesz a történetem, mert elég régóta tagja vagyok az oldalnak és sokszor taglaltam már ezt a nem túl pozitív jellegű témát.

Történetem 2008 májusában kezdődött; akkoriban érettségiztem és ebben az időszakban ment tönkre a kapcsolatom a volt barátommal. Akivel 1 év 4 hónap után szakítottunk is.

Villámcsapásként sújtott le a betegség az életemre, ezáltal örökre megbélyegezve azt.

Kezdődő tüneteim egyike a szédülés volt, ami borzalmasan rémisztő volt a nap 24 órájában, annak fényében, hogy tudomásom szerint semmilyen betegségem nem volt. Vagy csak nem tudok róla? (Jöttek az aggódó gondolatok.)

A tünetek szorgosan követték egymást, mígnem eljutottam addig, hogy 1-1,5 hónap alatt 15 kg-ot fogytam. Nem ettem, nem ittam és volt, hogy 3 napon keresztül egy percet sem aludtam.

Hangokat hallottam és alakokat láttam, minden egyes nap produkáltam valami újat, ami egyre mélyebbre rántott.

Találtunk egy pszichológust, akiben bíztam, hogy segít feltárni a betegségem és megmutatja a helyes irányt, de sajnos nem így lett. Nevetséges dolgokat csináltatott velem és még betegen is átláttam a dolgokon, rövid időn belül röhejessé váltak a kezelések és a diagnózisa sem hazudtolta meg a róla kialakított képet. Úgy fogalmazott, hogy túl sok volt nekem a szakítás és az érettségi, kicsit összeroppantam, de majd kiheverem - gondolta Ő!

Természetesen nem így lett és mivel nem álltam kezelés alatt, így az állapotom egyre csak romlott. A szorongás behálózta a mindennapjaimat. Minden nap elteltével egyre kilátástalanabb lett a helyzetem, nem mertem boltba menni, mert állandóan szorongtam, sétálni nem tudtam, mert szédültem, remegtek kezeim-lábaim.

Úgy éreztem megbolondulok, zajlottak az események, de nem bírtam lépést tartani a körülöttem történő dolgokkal. Pszichológus után, elmentem egy kineziológus hölgyhöz is, aki első alkalommal erőteljesen pozitív irányba tolta el az állapotomat, majd még utána 2x megismétlődött ez a találkozás, de akkor már sajnos nem történt semmi. És szinte ugyanott tartottam, mint pár héttel azelőtt, mielőtt felkerestem őt.

Február körül megkerestünk egy pszichiátert, akiben az utolsó reményem volt. Tudtam, ha ő sem segít, akkor két út van, vagy megbolondulok vagy meghalok. De az élni akarás 100%-osan tombolt bennem.

A pszichiáter segített, megadta a kezdő lökést.

Diagnózis: Generalizált szorongás(GAD)

Jellegzetes tünetei közé sorolhatóak:

* krónikus, túlzott aggodalom,

* nyugtalanság,

* feszültség és irritabilitás,

* koncentrációs problémák,

* képtelenség az elalvásra és alvásra.

* remegés,

* fejfájás,

* szédüléses hullámok,

* switching (hideg-meleg hullámok),

* izomfeszülés,

* különböző fájdalmak,

* gyomor panaszok,

* izzadás

Akkoriban ezeket még nem tudtam, de ahogy a Dr. nő elmondta, hogy mi is ez a betegség pontosan, rögtön magamra ismertem. És ha hiszitek, ha nem. Boldog voltam, mert tudtam, hogy mivel állok szemben. Tudtam, hogy mivel kell harcolnom, volt neve és innentől kezdve kézzel-lábbal küzdöttem.

Elkezdtünk egy gyógyszeres kezelést (ami durván 5 hónapig tartott), mellette sportoltam, jógáztam, naplót vezettem és lassacskán helyre rázódott az életem és ismét önmagam lehettem.

Egy darabig! Aztán telt múlt az idő, majd ismét jelentkeztek a régi és új tünetek is. Hol jobban, hol rosszabbul voltam és vagyok is a mai napig. Jártam pszichológushoz ismét, de amellett, hogy ő jobban értett a szakmájához, mint az első jelöltem, valahogy ő sem tudott igazán segíteni.

Eltelt 3,5 év, 3,5 borzalmasan hosszú év. Életem legszebb évei lehettek volna, de a legnagyobb jóindulattal sem tudok erre az időszakra pozitívan gondolni.

Harcolok, még fiatal vagyok. Még csak 22! Bírnom kell, még akkor is, ha néha már szívem szerint kifutnék a világból. Iskolába járok, igaz az első iskolából el kellett jönnöm, mert a betegségem miatt nem bírtam a hosszú buszutat. Eljöttem, pedig imádtam a várost, az osztályt, az új légkört s mindent, ami újdonsággal járt.

De ettől is megfosztott a betegség, mint 1001 másik dologtól.

Biztos vagyok benne, hogy mindenki tudja, hogy mit jelent szorongani (félni és egyben izgulni - mondjuk 10-20-30 percig), de azt csak kevesen tudják, hogy mit érezhet az az ember, aki a nap 24 órájában szorong. Kivétel egy esetben nem, amikor alszik.

Ez lenne az én sorsom? Nem hinném! Most ismét felveszem a kesztyűt és nem szégyellem, visszatérek a pszichiáterhez, hogy segítsen, mert már úgy érzem, hogy nem bírom. Soha nem akartam meghalni, imádok élni. Még így ezzel a betegséggel együtt is!!!

Mert vannak, akik boldoggá tesznek és vannak, akiket boldoggá tehetek, pusztán a jelenlétemmel is akár.

A családom, barátom és a kutyusom végig mellettem voltak. Rengetegszer segítettek és a mai napig segítenek. Hálás vagyok mindenkinek, aki segítő kezet nyújtott a legnehezebb időszakban. Büszke vagyok a barátomra, aki immáron 3 éve kitart mellettem, jóban és rosszban egyaránt. :-)

Köszönöm azoknak, akik vették a fáradtságot és elolvasták a történetemet!

Végül egy idézettel zárnám soraimat;

"Ma mosoly, holnap könnyek,

Ma még nehéz, de holnap már könnyebb,

Nézz az égre, a legszebb fényre,

Láss egy álmost, s harcolj érte!”

Az én álmom is megvan! Biztos nem nehéz kitalálni... Szeretnék egyszer felébredni ebből a régóta tartó rémálomból.