Tönkremegy az életem?

Viszonylag nyugodt életem volt. 19 éves koromig a szüleimmel laktam. Szegény volt a családunk, de mindent megtettünk, hogy változzon, jobb legyen. De nem lett. 2004-ben anyukámnál mellrákot diagnosztizáltak, ami összetörte a családot.

Ő kórházba került hosszú időre. Két bátyám van, az egyikük akkor már elköltözött, sőt megnősült. Így én láttam el a bátyám és apukám. Az előbbi dolgozott, az utóbbi ideje nagy részét a kocsmában töltötte. Nem tudta feldolgozni, ami történt.

Iskola mellett főztem, takarítottam, mostam, ha mentünk látogatóba, sütöttem is. Mivel a suli nem helyben volt, buszozni és vonatozni kellett, így korán mentem, későn jöttem.

Anyut megműtötték, aztán kemo és a többi. De mára jól van és tünetmentes. Én közben otthagytam az iskolát. Többszöri idegösszeomlás és öngyilkossági kísérlet után. Gyógyszert szedtem. Volt közben egy párom, de így utólag belegondolva, ő is csak kihasznált.

16 éves voltam. Mit kezdjek magammal? Szakmám sincs. Irány a munkaügyi központ.

Ott elvégeztem az ABC eladói tanfolyamot, de munkám nem lett, így még a Boltvezetőit is elvégeztem és még a pénztárgépkezelőit is. Végre kaptam munkát. Igaz, másik városban, hisz itt csak egy bolt van két eladóval. A nagymamám szomszédja is ott dolgozott, és mivel egy műszakba kerültünk, együtt jártunk dolgozni. Ha délelőtt voltunk, a férje vitt, tesóm hozott, ha délután, akkor tesóm vitt, férje hozott. Nem messze volt a rendőrőrs. Gyakran bejártak kávézni és ott vették a reggelijüket is. Az egyiküket ismertem, mert nálunk volt körzetis. Egyik nap, ahogy rendezgettem a polcokat a raktárban, egy magas, kissé pocakos egyenruhás férfi megállt az ajtóban. Az egyik kollégám ismerte. Oda is ment, beszélgettek. Papírdobozokért jött, mert költözik. Akkor tudtam meg, hogy már egy hónapja ő a körzetis és most költözik oda, alig pár utcára hozzám. Máskor ismét bejött, kaját vett. Megkérdeztem, hogy tényleg költözik a mi kis falunkba? Igen, hangzott a válasz. Mondtam is, hogy akkor biztos fogunk találkozni, mert én is ott lakom. Pár napig nem halottam felőle. Egyik nap megjelent. Vett egy kis üdítőt, aztán negyed óra múlva visszajött, vett egy csokit, ismét eltelt negyedóra, visszajött, vett egy májkrémet. Pont pénztáros voltam. Aztán zárás előtt tíz perccel megjelent és mutatta a kocsikulcsot: - Hazavihetlek?

Boldogan mondtam igent. Általában este 9-re értem haza, most hajnali 5-kor. Kivitt az erdőbe, megálltunk egy rét szélén. Kiszálltunk és megmutatta a csillagokat. Aztán megkérdezte, elmegyünk-e hozzá, megnéznénk egy filmet, és a bélyeg gyűjteményét. Vicces, tényleg volt neki. Gyönyörű éjszaka volt. Reggel hazamentem, este ismét nála aludtam és azóta se aludtam otthon. Rögtön összeköltöztünk.

Minden olyan szép volt, a tenyerén hordozott, rengeteg mindent kaptam tőle, telefont, ékszereket. Reggelente eljárt boltba, friss péksüteményt hozott. Sajnos eléggé üres volt a lakás, nem volt gáztűzhely, mosógép, csak egy ágy, egy szekrény és kész. Anyuékhoz jártam át főzni, néha reggel 5-kor mentem rántottát csinálni. Anyuék hitelt vettek fel, amiből a házat újították fel, de kaptunk tőlük hűtőt, tűzhelyet, én pedig vettem fel hitelt bútorra. Aztán a párom azt mondta, hogy elege van abból, hogy korán kelek, kihasználnak a munkahelyemen, menjünk be, és mondjak fel. Megtettem.

Sokáig nem találtam munkát, vagy nem vettek fel. Eltelt egy év. Esküvőre voltunk hivatalosak. Elég messzire kellett utazni, ráadásul senkit nem ismertem az ő rokonságából. Aztán a templomban mondta, hogy Ő is ilyen esküvőt szeretne, velem. Boldog voltam. Ő már volt házas, ami elég rosszul végződött. Megbeszéltük, ha sikerül, következő nyáron összeházasodunk. De nem bírtunk várni, úgyhogy az év (2007) októberében szűk családi körben örök hűséget fogadtunk egymásnak.

Meg is beszéltük, hogy most már jöhet a baba. Belecsaptunk, és rögön teherbe is estem. Majdnem csodás 9 hónap következett. A baba szépen növögetett odabent. Anyósom sokszor jött segíteni, bár ne tette volna. Direkt idegesített, eltüntette a dolgaim. Gondoltam majd csak kibírom. Egyszer szóvá tettem páromnak, hogy mit művel az anyja. Ő finoman mondta neki, hogy ezt azért mégsem kéne. Persze én tehettem mindenről. Aztán egy nap jött a telefon sógornőmtől, hogy apósom eszméletlenül fekszik, jönnek érte a mentők. Jó pár km-re voltak, férjem dolgozott. Tesómat hívtam segítségül, hogy anyósom haza tudjon menni. Nem voltak már régóta jóban. Együtt voltak, de mégsem. De látni az aggódást, hogy akármit mondott, még szereti. Hazavittük. Pár nap után visszajött, hisz bármikor szülhettem. Apósom kórházban feküdt, kómában. Telefonon érdeklődtünk minden nap. Aztán egy nap csörgött a telefon, hogy azonnal menjen, mert rosszabbodott az állapota. Ismét tesómat hívtam. Ez egy pénteki nap volt. Vasárnap jött a telefon, hogy meghalt. Párom keménynek mutatta magát, de belül valami összetört. Ennek most négy éve.

2008. szeptember 05-én megszületett a kisfiunk. Párom végig velem volt a szülésnél, ami 3,5 óra alatt zajlott le. Nagyon fájt, szenvedtem, de most minden vágyam, hogy újra átélhessem. Szépen teltek a napok, hónapok. Elég sokat híztam a terhesség alatt, ami még mindig nem akar lemenni. Ez miatt is, gondolom én, kezdtünk eltávolodni egymástól. Pedig rengeteget foglalkoztam a férjemmel. De ő hozzám sem akart érni. Mindig volt kifogás, hol front, hol fáradtság, hol a kora miatt. Mert szerinte az ő korában már nem mennek úgy a dolgok. Akkor volt 36 éves. Ez csak kifogás volt.

Aztán jöttek a bántások. Nem vert, hanem szavakkal bántott. És ez a legfájdalmasabb. Mindig a kedvére tettem, mindennel. Mai napig rengeteget veszekszünk, de én akkor is szeretem. Kihasznál, nem törődik semmivel, csak a munkájával. Semmit nem segít itthon, csak gépezik, alszik, TV-t néz, olvas. És ebből áll a napja. Rám marad minden. Közben kiderült, hogy fiam oxigén hiányosan született, amit a kórházban nem mondtak. Úgy derült ki, hogy rohamai lettek, sokszor éjszaka. A férjem a fejemhez vágta, hogy miattam van, én tehetek róla, hogy a gyerekünk fogyatékos. Fogyatékos? Van egy kis gond vele, de nem fogyatékos! Már négy éves, beszél, igaz nem úgy, mint a társai, de nagyon jól halad. Ezen kívül kicsit lemaradt a fejlődésben, más gond nincs. Oviba jár.

Nekem egy napom úgy telik, hogy reggel felébredek, ellátom a gyereket, megfőzök, aztán megyek nagymamám házába elvégezni, amit kell, aztán a szüleimhez megyek segíteni, mert ők is betegek. Aztán itthon folytatom. Nincsenek barátaim. A férjem nem enged dolgozni. De pénzt sem ad semmire. Csak úgy vagyok. Sorba veszi fel a hiteleket, de tőlem sajnálja a pénzt. Akkor kapok ruhát, ha már szétszakad rajtam. A fiunknak mindent megvesz, "legalább neki legyen boldog gyerekkora, ha neked már nem volt". Nem ettől lesz boldog a gyerek. Szerintem. Foglalkozni kell vele. Amit ő nem tesz meg. Érzem, hogy tönkremegy az életem, már csak a fiam van, aki miatt élek. Sokan mondják, hogy mit kellene tennem. De, ők nincsenek a helyemben. És is tudom, mit kéne tennem, de nem tudom megtenni. Annyi az olyan tényező, ami visszatart. Én csak várok, várok, és várok. Már megszoktam...