"Megőrülök az anyósomtól!" (beszélgetős fórum)

Ez tipikusan az a helyzet, amiből nem lehet jól kijönni, és ha az egyik elkezdi, a másik aligha tud nem belemenni… észre sem veszi, és az egyik küzd a másik ellen, a másik meg csak vissza szeretne térni az eddigi helyére, amit jó esetben félteni sem kellene.

Egyetértek: az egyik az anyám a másik a párom! Összehasonlíthatatlan pozíciók.

Azt nem értem, hogy nem fogják fel, hogy a közepén álló embert, akit elvileg szeretnek, simán ki lehet így csinálni.

Jajj csak még annyit, hogy ha Anyósom rám dühös, akkor az feljogosítja arra, hogy bunkó legyen az unokáival?

Leginkább ez volt nálam az a pont, amikor eldöntöttem, hogy elég belőle, és nem, ezt nem akartam vele megbeszélni, mert nincs olyan èrv, amivel ezt felül tudta volna írni.

Nem volt szó semmilyen gondolatolvasásról sajnos.

De egyébként pont az ilyen megjegyzések miatt nem akartam az elején személyes történetet leírni, mert a részletek ismerete nélkül csak ilyen reakciókat kapok. De ez is jó, mert legalább újra végigjátszom, hogy hogy is volt. Nem én értelmeztem-e valamit rosszul.

De végül arra jutok, hogy az akkori önmagam még sokkal impulzívabb és naívabb volt. Ma már nem foglalkozom azzal, hogy ő miket terjeszt, mond vagy csinál. Már az sem èrdekel, hogy a fèrjem ki mellett van...és lassan már nem is ő az első az én életemben sem, hanem én magam. Azt hiszem megnőtt az önbecsülésem közben.

Köszi, és én örülök, hogy itt vagy.

Különben nem tudnám elmondani ezeket a dolgokat. Végül olyan ez a fórum nekem, mint egy terápia. 😊

Ezek a dolgok már nagyon régen történtek, azóta már én is tudom, hogy milyen naív voltam. De milyen is legyen az ember huszonpárévesen, pláne, hogy az én gyerekkorom egészen más volt, mint a férjemé.

A mi életünk úgy alakult, hogy elköltöztünk 12 éve az országból, így évente egyszer újraindítom a kapcsolatomat az anyósommal (aki közben sajnos megözvegyült, a sógornőm nem tartja vele a kapcsolatot...). Ő már nem fog megváltozni, én pedig nem akarom már, hogy szeressen. Megteszem érte, amit tudok, nem hántorgatok fel neki semmit, ha ott vagyunk segítek, amiben tudok, meg év közben is mi tartjuk vele a kapcsolatot a távolsâg ellenére is. De azért 1300 km már majdnem elegendő távolság a jó viszonyhoz. 😉

Értem. Még egy gondolat, aztán tényleg eltakarodom innen és nem zavarom a fórumodat.

Soha, de soha nem a te dolgod, hogy másokat mennyire bánt vagy sért azt, amit te mondasz vagy teszel. Feltéve persze, ha nem támadó, bántó szándékkal mondod, hanem egyszerűen csak elmondod, hogy te mit szeretnél.

Attól, hogy anyósod ilyen pukkancs és kommunikációképtelen, neked még van egy életed, amit élhetsz úgy, ahogy szeretnél. Játszmázhat, ha te nem mész bele. Erre a duzzogásra, mondhatnál egyszerűen csak annyit, hogy persze, köszönöm, hogy segítesz. Ha nincs mibe ütköznie, egy idő után elfelejt majd támadni. Lehet hogy évekig tart, de egyszer megtörténik.

Eszembe sincs, hogy kioktassalak, de összeszorul a gyomrom is attól, amit írsz. Azt hiszed, jobban fognak szeretni, ha megfelelésből belemész a játékba? Akkor fognak veled tisztelettel bánni, ha te is tisztelettel bánsz magaddal. Sorry. Na, ciao! 😉

Hidd el, nem a levegőbe beszélek, én is megvívtam a sárkánnyal. Csak az nem az anyósom volt.

Nemet kellett volna mondani, tudom nem egyszerű, de meg lehet tanulni. Anyós felnőtt ember, ha megsértődik az ő baja, ha nem reagálod le élőbb-utóbb abbahagyja mert nem ér el vele semmit.

Anyám volt ilyen sértődős, nincs rosszabb a felnőtt hisztinél, pláne ha a szülője csinálja, meguntam, ráhagytam (igazából lecartam), helyrejött.

"Igen, lehet az önbecsülést olyan magasra emelni, hogy senki se akarjon baxakodni veled...azaz mindenki kopjon le, fogja be, mert engem nem érdekelnek màs érzései...így kell értelmezni?"

Nem. Nagyon nem így kell értelmezni.

Lehet úgy is tisztelni másokat, hogy tiszteletben tartod saját magad. Ebben semmi áldozathibáztatás nincs.

Ha neked ez magas ló, teljesen felesleges bármit is írnom, úgysem fogadsz be/el semmit.

"Igen, az én dolgom, ha bánt, de te teszed ezt, ezért írtam neked."

✅Nem, nem teszek semmit, azzal én nem tudok mi tenni, ha a te szűrődön így megy át.

" Ő úgy lett nevelve, hogy tisztelje a szüleit, és ebbe beletartozott az is, hogy nehezen mondott nekik ellent, vagy bármit, ami konfliktushoz vezetett volna."

✅Tudom, régen ez volt a szokás, a gyerek fogja be, eszébe ne jusson ellentmondani. Ezért képtelenek sokan érvelni, önérvényesíteni pl. a munkahelyen, és még a családban is.

Sajnálom, ami a házasságoddal történt, de hidd el, soha nem késő változtatni. Egy meglévő rossz kapcsolat is tud változni. Egy következő pedig más alapokon indulhat.

Milyen jó lett volna, ha megbeszélitek, minthogy gondolatolvasást vártok el a másiktól.

Imádkozás:DDDDD

Ennél vacakabb ötlet nem is létezik...

"És nem, nem ordítottam le a fejét, csak nem mentem el felköszönteni a születésnapján, "

Nem csodálkozok semmin. Nem, nem lényeg, hogy köszöntgessenek, ne de ezzel büntetni és nem megmondani a konkrét okot, szerintem sunyiságra vall.

Ez egyèbként még csak a kezdet volt, csak egy egyszeű példát hoztam fel arra, hogy milyen az, amikor.mindkét félnek igaza lehet. Nem az "őrjítő anyósra" volt példa. 😊

Arra tudok sok másikat, de nem akarom az egész életem leírni.

Akkor csináltuk volna meg, amikor van rá időnk, de hétközben is csináltuk. Csak lehet, hogy a kertet nem ültettük volna be éppen. Ez még nem volt olyan vészes szituáció.

Uszításnak nem nevezném, mert én soha nem kezdeményeztem konfliktust az anyósomékkal szemben, hanem inkább csak reagáltam. Úgy gondoltam, hogy ha valami bànt, akkor megbeszélem a férjemmel, mivel vele élek, nem az anyósomékkal. Aztán volt, amit én rendeztem velük, volt, amit nem. Anyósom mindig is ilyen proaktív volt, csak az a baj, hogy sosem kérdezte meg igazából, hogy szükségünk van-e a segítségére, visszautasítani pedig nem lehetett, mert annak mindig sértődés volt a vége. Illetve én nem dönthettem el, hogy, elfogadunk-e bármilyen segítséget, mivel nem az én szüleim.

Az utolsó gondolatodat szomorúan olvasom, mert szerintem így működik, ha az ember komolyan gondolja, hogy egy életre köti össze magát valakivel.

Nem tudom, de én úgy házasodtam, hogy az lehetőleg egy életre szóljon, és ha már nem lesznek szülei az embernek, illetve ha a gyerekei kirepülnek, akkor a párja (benne van a szóban is) lesz ott neki.

Igen, a szülőknek lehet, hogy a gyerek az első egy ideig, de a gyereknek nem a szülő.

Szerintem ez is az egészséges önbecsülés része, hogy olyanhoz menjünk feleségül, akinek mi vagyunk az elsők. Nekem például a férjem az első. Bármilyen esetben, ahol anyám és a férjem között ellentét van vagy volt, mindig megpróbáltam olyan megoldást találni, hogy mindkettőnek jó legyen, de azért a házasságom fontosabb, az anyám meg úgyis szeret annyira, hogy ezt megèrtse.

És nem, nem ordítottam le a fejét, csak nem mentem el felköszönteni a születésnapján, mivel olyan dühös voltam rá, hogy talán le is ordítottam volna a fejét. Amire úgy reagált, hogy a 3 éves unokájának, aki virágott vitt neki, odavágta, hogy ezt meg vidd vissza anyádnak. Úgy, hogy a másik kettő csak lesett...erre pedig se apósom, sem pedig a férjem nem reagált semmit, hanem hazajöttek és onnantól fogva én nem kívántam vele szóba állni. Ennek ellenére ő eljött és számonkèrt és követelte, hogy kérjek tőle bocsánatot, amit én nem tettem meg és elmondtam neki, hogy miért haragszom rá. Ő mindent letagadott, megpróbált engem hazugsâggal vádolni, mire mondtam a férjemnek, hogy ne haragudjon, de itt most el kell döntenie, hogy kinek hisz, mert ennél többet én nem tudok mondani. Ő volt az, aki folyamatosan kavart és versengeni akart velem, nem én ővele. Nem kívánom ezt a szituációt senkinek.

Engem még mindig érdekel, hogy miért érezték úgy, hogy nálatok nekik kell megszervezni és elvégezni a munkát?

Az én anyósom vagy apósom sokat segített nekünk, de soha nem találtak ki semmit önállóan, amit nálunk kellett csinálni.

Ha megkértük őket, akkor segítettek benne, amit tudtak, de max. ötleteltek, de nem állítottak oda, hogy akkor csináljuk...

"Majd mikor egyszercsak betelt nálam a pohár, egy eset kapcsán, akkor kiálltam magamért. "

És, hogyan? Leordítottad az anyósék fejét? Még nem vagyok igazi anyós, de ha nyomát látom annak, hogy a

a fiam párja ellenünk dolgozik, akkor rögtön szólok a fiamnak, hogy mi ez? Nem őrizgetem, dühöngök magamba, majd rázúdítom mindenkire. Sőt! A párjának is felhívom a figyelmét arra, hogy ezt ne tegye.

"Szóval, igazából az történt, amit cikkben is îrtam. A férjem rangsorában nem én voltam az első helyen. Ha hamarabb tudtam volna erről, akkor jobban figyeltem volna, hogy mikor csúszok le onnan"

Szerintem meg ott vagy a rangsorban, ahol kell lenned. A férjed rangsora ilyen. Attól, hogy te a felesége lettél, még neki megmaradtak a szülei. Neked ezt tiszteletben kell tartanod. Nem előzheted meg őket, max. egymás mellett kell haladnod velük. A szüleinek, mindig a gyerekük lesz az első. A férjed ezt tudja is. Te pedig simán tovább állsz, ha úgy döntesz. Akkor mit tesz a férjed? Se szülei, se feleség, se senki? Hát ez nem így működik.

Miért anyós és após dönti el, hogy mi legyen a kertben, és mikor legyen felújítás?

Ez, hogy alakult ki?

Ezt az elején kellett volna megfogni és nem vitával, hanem teljesen másként.

Miért nem beszéled meg velük, hogy ne hétvégén jöjjenek kertészkedni, hanem munkanapokon? Az mindenkinek jobb lenne, mert lenne hétvégétek nektek is.

Ha jól értem nyugdíjasok, így nekik tök mindegy lenne, hogy mikor csinálják meg.

Amit csinálsz, az számomra a férj uszítása. Ez nem az, hogy az anyósod és apósod k.rvának tart, ahol igen is a férjed dolga, hogy rendezze a szüleit, hanem ez egy sima meg nem beszélt félre értés.

Egyébként ebből a történetből, nem tartom őrjítőnek az anyósodat, hiszen nem bánt, hanem segít. Az, hogy te mást csinálnál akkor, az egy más kérdés.

Mikor csinálnátok meg azokat a dolgokat, amiket anyósék kezdeményeznek és még meg is csinálják, ha a férjed minden munkanapon reggeltő-estig dolgozik?

És szépen, te is elmondhatnád anyósnak, hogy ne gyertek most hétvégén, mert teljesen más terveink vannak. Játszóház, pihenés, stb. Ha olyan rendesek, hogy feláldozzák az idejüket arra, hogy ti haladjatok, akkor nehezen tudom elképzelni, hogy ezt rosszul fogadnák....

Igen, az én dolgom, ha bánt, de te teszed ezt, ezért írtam neked.

Egyes dolgokat kiforgatsz, ami meg a te dolgod, de én nem erről írtam.

Ez a fórum nem az egymás vállán sírásról kellene, hogy szóljon, hanem arról, hogy megosszuk a tapasztalatunkat arról, hogy kinek hogy sikerült esetleg kultúráltan megoldani egy konfliktust, olyan emberrel szemben, aki nem akarja ezt megoldani.

A lekezelőt és bàntót pedig azèrt írtam, mert kissé áldozathibáztatóan írsz, magas lóról.

Igen, lehet az önbecsülést olyan magasra emelni, hogy senki se akarjon baxakodni veled...azaz mindenki kopjon le, fogja be, mert engem nem érdekelnek màs érzései...így kell értelmezni?

Én például azért nem szóltam az első 10 évben személyesen semmit, amit szîvesen mondtam volna, mert tekintettel voltam arra, hogy a férjemnek ez nem esne jól. Ő úgy lett nevelve, hogy tisztelje a szüleit, és ebbe beletartozott az is, hogy nehezen mondott nekik ellent, vagy bármit, ami konfliktushoz vezetett volna.(ezért írtam a cikkben, hogy lehetőleg már felnőtt, és sikerült leválnia a szüleiről ) Én úgy voltam nevelve, hogy bármikor elmondhattam, ha gondom volt, anyám nem csinált belőle ügyet. Az a szituáció, ami anyósommal szemben fennállt, az újdonságként ért engem 20 évesen. A férjem kedvéért, mivel szerettem, ezért az ő szabályait követtem.

Majd mikor egyszercsak betelt nálam a pohár, egy eset kapcsán, akkor kiálltam magamért. Aminek az lett a következménye, hogy én lettem a főellenség, illetve hogy 4 évig nem beszéltünk anyósomékkal, a férjem a mai napig úgy értékeli, hogy ha szerettem volna, akkor betartom az ő szabályait. Én pedig mehetek az igazammal és az önbecsülésemmel oda, ahova akarok.

Szóval, igazából az történt, amit a cikkben is îrtam. A férjem rangsorában nem én voltam az első helyen. Ha hamarabb tudtam volna erről, akkor jobban figyeltem volna, hogy mikor csúszok le onnan, oda, ahol már kb. semmi másom nem marad a házasságomból, mint az önbecsülêsem.

Az. hogy téged bánt amit írok, azzal neked van dolgod, én semmi bántót nem írtam.

Nekem mindegy, hogy ki hogy éli az életét, lehet végig harcolni, vagy lehet tenni azért, hogy változzon.

Lehet igazad, vagy lehetsz boldog, elégedett és nyugodt. Ha hozzászoksz ahhoz, hogy a konfliktusokat csak harccal lehet megoldani, gondolod, hogy más lesz a helyet, amikor te leszel az anyós?

Amit írtam, az mindenféle konfliktusban értelmezhető, nem csak az anyóssal.

Igen, tündérvirágszál anyósom van, de van anyám is és vannak nagynénéim is, meg kollégáim, szomszédaim, stb.

Szerintem arra nézz rá, miért bánt téged az, amit írtam. Mit nem mondasz ki, amiről azt hiszed, hogy az bántja a másikat?

Ha gondolod, én nagyon szívesen kiszállok a fórumodból. Nekem teljesen mindegy hogy mit gondolsz rólam. De az biztos, hogy az nem visz közelebb a megoldáshoz, ha egymás vállán sírtok és egymásnak sztoriztok a gonosz anyósról. Nem kell nekem elhinned, de lehet az önbecsülést olyan magasra emelni, hogy senkinek nem jut eszébe baxadkodni veled. És ettől még lehetsz kedves, szeretetteljes, csak nem hagyod hogy mások széttrollkodják az életedet.

Két megoldás van, az egyik, hogy élik az életüket ugyanígy, és várják, hogy a nagyszülők megboldoguljanak. Akkor nagy valószínűséggel el is válnak, mert addigra a felgyülemlett feszültség miatt tönkre megy a kapcsolatuk. Arról nem beszélve, hogy milyen példát mutatnak a gyerekeknek.

A másik, ami egy ideig mindenkinek fájni fog, hogy elmondják, hogy ennek itt a vége. Ők döntenek a saját életükről, és megkérik a proaktív nagyszülőket, hogy otthon rendezkedjenek. Ha nem megy másképp, akkor pl. elutaznak hétvégére, vagy házon kívüli programokat, több héten keresztül ne érjenek rá. És ha a finom célzásokat nem értik, akkor jöhet a verbális megerősítés. Nagyon kedvesen de nagyon határozottan. És nem csupán a férj feladata, ezt együtt kell megoldaniuk. Ha a lány folyton a férje mögé bújik, nem fogják komolyan venni.

Ahogy írsz, arra enged következtetni, hogy neked nincs problémád az anyósoddal, van ilyen is szerencsére, sok. De sajnos vagyunk egy páran, akiknek nincs ilyen szerencséje, nem mindenkinek jut tündér, jófej anyós. Viszont mi is szeretnénk, ha meg lehetne valahogy oldani a konfliktushelyzeteket anêlkül, hogy meg kellene szakítani a kapcsolatot a nem kedves anyóssal, vagy anélkül, hogy tönkremenne a házasságunk a meg nem oldott problémák miatt. Ezért írtam tulajdonképpen a cikket.

A hozzászólásaid kissé lekezelőek azokkal szemben, akiknek vannak ilyen problémáik, engem legalábbis bánt.

Ugye?

Én pl. sosem állok bele olyan versenybe, hogy szebb vagyok, mint a menyem. Nem, nem tudunk egy helyről indulni, hiszen minimum 20 év hátrányom van! Azért meg nem fogok indulni, hogy begyűjtsem a biztos vesztes pozíciót:DDDD

És olyan versenyben sem veszek részt, ahol tudom, hogy biztosan én vagyok a nyerő, pl. nekem van informatikai tudásom, ha a másiknak nincs, akkor nem fogok indítani/beszállni egy versenybe, csak azért, hogy a földbe döngölhessem;)

Én ha hallom a vitát a gyerekem és a párja között, akkor elvonulok. Ha megkérdezik a véleményemet, akkor talán elmondom, de akkor abban a helyzetben, max. annyit mondok, hogy nyugi! Csak normálisan! Nem, nem állok egyik mellé sem, csak akkor ha olyannak látom a helyzetet, hogy szükséges. Szerencsére még nem kellett ilyet tennem.

Nem elvárható, hogy én vagy a férjem hátra sorolja a szüleit, testvérét vagy bárkit, hiszen ha válás/szakítás van, akkor rögtön nem a párunk lesz a bizalmasunk.