Már nincs időm

Igen, alig 16 voltam, amikor apám, eltűnt az életemből. Ő, aki a legfontosabb ember volt nekem. Egy pisztolylövés a homlokán és nem létezett többé. Azt hittem, ez nem igaz, ilyen nem lehet. Sokszor hátrafordultam, mert azt éreztem, hogy ott áll mögöttem és bohóckodik, megcsiklandoz vagy valami. Nem hittem el, hogy nincs többé, és én EGYEDÜL maradtam. A lelkemmel a bánatommal az életemmel.

Anyám nem volt társ, nemhogy anya, ebben a helyzetben sem. Soha nem kaptam meg tőle, amit egy gyereknek meg kell kapnia, mikortól csak a világra jön. Az anyai ölelést, simogatást, becézgetést soha senki nem fogja pótolni.

Akkor lépett az életembe egy fiú, mondhatom őt fiúnak, hiszen ő is alig volt 20éves. Olyan csodálattal nézett rám, hogy azt hittem angyalt lát. Elfogadtam a segítségét, összetévesztve a szerelmet a hálával. Hozzámentem, hogy minél hamarabb szabaduljak anyámtól.

Igen, nem tagadom, voltak szép idők is és meg is szerettem őt, szerelemmel, ahogy kell, igaz akkor már szültem neki egy fiút, akit ő annyira áhított. De elfelejtkezett az első kisbabánkról, aki gyógyíthatatlan betegen jött a világra és az elvetélt fiúról, aki meg sem született. Önző, akaratos, irányító ember volt és ma is az.

Újra terhes lettem 1 éven belül, elfelejtve általa, hogy az én testem és lelkem kell egy újabb 9 hónaphoz. De Isten már nem hagyta, hogy szenvedjek és épen egészségesen megszületett a második fiam is. Két csodálatos év következett, amit semmiért nem adnék. Igaz nagyon nehéz dolgom volt a kis falusi házban, víz és minden egyéb kényelem nélkül a két kicsivel. De boldog voltam.

Azt hiszem, ő is hálás volt nekem és jobban szeretett, mint addig talán.

Azt hittem, már sínen van az életem, amikor égszakadás, földindulás következett, Igazi földindulás volt, amit éreztem, amikor megtudtam: megcsalt. A mai napig sem tudom, mi vitte rá, hogy így megalázzon, megsebezzen egy életre. De ha ez még nem lenne elég, egy kisfiú is született a kapcsolatból. Na, azt hiszem, ott kellett volna lépnem, de a lábam a földbegyökerezett, nem tudtam elhagyni. Leéltük az életünket, a gyerekeinket becsülettel felneveltük. Mentségére legyen mondva, csodálatos apa volt mindig. Csak én vagyok, aki soha nem békültem meg ezzel a csalódással.

Most itt állok, magammal szemben és számon kérem, miért nem a másik utat választottam.

Szerettem tanulni, épp egyetemre készültem, amikor jött ő, aki nem érdemelt meg engem.

Én mégis feláldoztam magam az anyaság oltárán, nem voltam képes elválni. A szívem vérzik és fáj, ahogy elbántam magammal. De senkit nem hibáztatok, még őt sem. ÉN nem voltam képes változtatni.