Van élet a halál után?

Azoknak az embereknek, akik elzárkóznak a spiritualitástól, és csak a kézzel fogható anyagi világban hisznek, nehéz bármit is mondani a halálról. Kivételek ez alól azok az emberek, akik valamilyen okból már túlestek a klinikai halál állapotán, és megtapasztalták az ún. testen kívüli élményt.

Ma már számtalan személyes beszámoló, és ezeket alapul felhasználó több kötetnyi könyv is íródott, melyek foglalkoznak a „testnélküliséggel”. A beszámolókból az derül ki, hogy ezt nem csak a klinikai halál állapotában lehet megtapasztalni, hanem például életveszélyes, testi sérüléstől mentes élethelyzetekben, vagy akár meditatív állapotban is.

A halál közeli élményekre általánosságban jellemző a test nélküli állapot megélése mellett, hogy szembesülnek saját halálukkal, amit kissé értetlenül fogadnak, hiszen hasonlóan élő állapotukhoz, most is hallanak, látnak, érzékelnek. Ez után gyakori, hogy átmennek egy alagúthoz hasonlatos csatornán, ami egy fényben úszó helyre visz, és ott találkoznak bizonyos szellemi entitásokkal, akár elhunyt hozzátartozóikkal, vagy vallási alakokkal, de nem fizikai, hanem szinte megfoghatatlan, egyfajta szellemi-lelki formában. Gyakori, hogy végig nézik egész földi életüket, születésüktől kezdve, részletesen, mint ha egy filmet látnának. Végül közlik velük, hogy még dolguk van a földi létük során, és vissza kell térniük a testükbe, amit kivétel nélkül minden ilyen élményt megélt ember nehéz szívvel tesz meg. Ez alatt az időnek igen különleges érzékelése figyelhető meg; az ilyen élményt megéltek közül senki nem tudja meghatározni, hogy mindez mennyi idő alatt történhetett velük; hogy egy hónap, egy év, vagy egy másodperc: teljesen értelmezhetetlen abban az állapotban.

Igen sok tudományos tanulmány is készült már erről az állapotról, azonban a materialista fizikai világ nem akar ezekről tudomást venni, sőt, a tudományos ellentábor mindenféle magyarázattal igyekszik megnyugtatni magát, hogy mindez csupán káprázat, és kizárólag az anyag az igazi létező. Minden esetre érdekes és elgondolkodtató, hogy az orvosilag halottnak nyilvánított ember – akinek megszűnnek az életfunkciói, nincs agyi tevékenysége, és már a szíve sem dobog – hogyan hallhatja, mit beszélnek az ágya mellett álló orvosok, vagy hogyan láthatja a másik kórházi szobában, vagy akár a kórház udvarán lezajló eseményeket?

A haláltól való félelem véleményem szerint csupán az ego félelme a megsemmisüléstől. Az egónk ugyanis arra hivatott, hogy földi életünk során segítségünkre legyen (ezért hozzuk létre megszületésünk után), nem pedig arra, hogy teljesen uralja életünket (bár az emberek jelentős részénél ez a jellemző, a tudatuktól való elzárkózás, elszakadás következményeként). A halál közeli élményt átélt emberekre egyöntetűen igaz, hogy megszűnik a haláltól való félelmük, mert tudatosul bennük valódi lényük, lényegi valóságuk, és megértik, hogy a lélek halhatatlan.

Nézz magadba, és válaszolj őszintén ezekre a kérdésekre: el tudod-e fogadni, hogy csupán a fizikai születéseddel jöttél létre, és a fizikai haláloddal örökre megszűnsz létezni? Teljesen egynek érzed-e magad a folyamatosan változó, öregedő testeddel, vagy érzel magadban valami többet, valami megfoghatatlant, valami sokkal hatalmasabbat, akinek halálát egyszerűen nem tudod elképzelni?

Spirituális szemmel nézve a halál a fizikai test levetése. S hogy miért is vesszük fel magunkra e testet? Erre való az élet, hogy ezt a kérdést önmagunknak megválaszolhassuk. Ez nem olyan, amit le lehetne írni, amit szavakkal meg lehetne fogalmazni. Ezt vagy megéled és átérzed, vagy nem. Rajtad áll, ez tisztán a te személyes döntésed. Az élet mulandó, de a lét örök.

Amint meg tudod válaszolni (és el is tudod magadban ezt a választ fogadni), miért választod a születéssel együtt a halált is, már arra a kérdésre is választ kapsz, van-e élet a halál után.