A beavatásokról

Előfordul például dokumentumfilmekben, amikor természet közeli életmódot folytató népcsoportok, törzsek fiatal vagy éppen újonnan csatlakozó tagjai egy különleges beavató szertartás révén válnak a csoport teljes jogú tagjává. A múlt évszázad maffia-filmjeiben is szó esik beavatásról, amikor az előbb említett beavatási szertartáshoz kísértetiesen hasonlító okból esnek át az „új tagok” szimbolikus eseményeken.

De találkozhatunk a mozivásznon olyan filmekkel is, amikben a beavatás bizonyos titkos társaságokhoz, vallási csoportokhoz, vagy egyéb különleges - vagy sokkal inkább egy elv mentén elkülönült - csoporthoz tartozás érdekében történik meg. Bármelyik esetet is nézzük, rengeteg a közös vonás, amik közül a legerőteljesebb motívum; a beavatás egy adott közösséghez való tartozás, amely révén bizonyos tudásanyagra, különleges lehetőségekre és védelemre tesz szert az újonnan csatlakozó.

Erre mindenkor érdemessé kell válni, bizonyítani a csoport tagjainak a rátermettséget, valamilyen „áldozatot” hozni a tagság érdekében, lemondani bizonyos dolgokról, és a beavatott majd csak ezután élvezheti a beavatással járó előnyöket.

Spirituális értelemben is valami hasonlóról van szó, de mégis másról. Egyrészt a beavatottá válás „itt” nem kiváltság, hanem egy mindenki számára rendelkezésre álló lehetőség. Nem más dönti el, hogy érdemes vagy-e rá, készen állsz-e rá, hanem te magad. Nem más szabja meg hozzá a feltételeket, nem adhat meg senki más kritériumokat a beavatottá válásodhoz, csak te magad.

Aki pedig beavatottá válik a spirituális világban, az nem egy különlegesnek címkézett, vagy elkülönült csoport tagjává válik általa, hanem valódi lényéhez kerülhet közelebb, és az Egységhez (nem pedig egy kisebbséghez vagy többséghez) tartozás érzését élheti át.

Rengeteg ezoterikus hirdetéssel találkozhatsz, amiben a tanfolyam vagy egyéb képzés mellé – ráadásként - beavatási szertartásokkal, vagy beavató meditációkkal is kecsegtetik a tanulni vágyó érdeklődőket. Én magam is vettem már részt ilyen beavatáson, és olyan különlegesnek éreztem magam utána, mint aki valami más, valami jobb, valami több lett, mint a nagy átlag. Végre valami az egómnak, amitől jobban érezhette magát, valódi bölcsességet azonban nem szereztem általa, és természetesen nem lettem több, jobb senkinél. Nem változott meg tőle gyökeresen az életem, hiába vártam a „csodát”. (Ettől függetlenül tanultam belőle, szükségem volt erre a megtapasztalásra is, hogy ott tartsak, ahol most vagyok.)

Van, aki tudata csekély megnyílása után is már azt gondolja, felette áll a sok tudatlanul tengődő embernek. Elmerülve saját hiúságába fennhangon hirdeti, hogy majd ő segít neked jobbá válni, neked a kis egyszerű, hozzá képest tudatlan embernek. Cserébe nagyon jól esik az egójának, ha felnézel rá, dicséred, istenként tiszteled. Az a „beavatott”, aki többnek érzi magát embertársainál, illetve el akarja hitetni más embertársaival, hogy sokkal különb náluk, nem igazi beavatott, és legkevésbé tekinthető tiszta szellemiségű mesternek. Egy igazi tanító soha nem vallja magát felsőbbrendűnek, és sokkal inkább szolgálja az embertársait, mint hogy bármilyen magatartást is elvárna tőlük.

Megszámlálhatatlan csoda történt már velem az életemben, de egyik sem köthető egy konkrét beavatási procedúrához, sokkal inkább az én személyes belső fejlődésemhez; legfőképpen azon képességem ismételt használatához, hogy újra észreveszem a körülöttem lévő csodákat.

Milyen sokan várnak a beavatásoktól különleges sorsfordulatot az életükben! Nem értik - ahogyan régebben én sem értettem - hogy a beavatás valójában egy folyamat, és nem egyetlen esemény. Soha nem érkezhet kívülről, legkevésbé valaki mástól; mindig bensődben zajlik, abban a szent térben, ahova nem teheti be a lábát semmi valótlan.

Az igazi beavatás nem hierarchiában vagy dualitásban érzi otthon magát, hanem az egyenlőségben és egységben. A beavatás nem más, mint egyre közelebb kerülni valódi, tiszta fénylényedhez, és segíteni ebben másokat is.