Csak „akarni kell...”?

Mondják, hogy „minden fejben dől el” – én hozzáteszem, hogy „és lélekben”. Mert valakinek a lelke kövér, és az nem akar, nem tud lefogyni, bármennyire igyekszik is. Hiszem azt, hogy mindenkinek más a nehéz: van, akinek kínszenvedés lefogynia, de pillanatok alatt beilleszkedik egy társaságba, a másik meg pont fordítva, (szinte) minden erőfeszítés nélkül bomba alakkal rendelkezik, de nem érti, miért tartják ellenszenvesnek az emberek (konkrét példáim vannak).

Vagy a 24 éves, okos, helyes, udvarias, de visszahúzódó srác, azért szomorkodik, mert a „mai világban” milyen nehéz barátnőt találni, a másik, pattanásos haverja röhögve válaszol, hogy nem is érti a problémát, ő kilógatja a *-t az ablakon, megpörgeti, és öten ugranak rá!

Nem is kell gondolkodnia rajta, mit csinál, hogy csinálja. Egyszerűen zsigerből jön, a világ legtermészetesebb módján. Ha pedig arra kéred, mondja el a „titkot”, tanítsa meg neked, mit csinálj másképp, csak néz, hogy mit nem értesz, hiszen nincs is ennél egyszerűbb!

Valahogy így vagyok én is a fogyókúrával. Szeretnék „normálisan” enni, nem túl sokat, nem túl keveset. Annyit, hogy ne legyek éhes, hozzájussak minden vitaminhoz, amire szükségem van, de ne is kerekedjek ki tőle. Szeretnék néha beleharapni egy süteménybe anélkül, hogy arra gondoljak, hány kcal lehet benne, hogy mennyit kell futnom, hogy ledolgozzam, és hogy ne legyen bűntudatom, ha mégsem tudnék aznap sportolni. Másnap rá tudjak állni a mérlegre, és ne kapjak sírógörcsöt, ha fél kg-mal többet mutat. Csak legyintsek, hogy ez normális, holnapra lemegy... Vagy holnaputánra, és akkor mi van!

Szeretnék úgy felkelni reggel, hogy ne az legyen az első dolgom, hogy ráállok a mérlegre (no jó, a második, mert az első „természetesen” a WC – hogy annyival is kevesebbet mutasson a mérleg), és hogy nyomban lejegyezzem az aznapi súlyom. Ez meg is határozza a napomat: ha „fogytam”, madarat lehetne velem fogatni, ha „híztam”, vagy „stagnálok” egy akaratgyenge nullának, reménytelenül dagadtnak érzem magam, aki tehet bármit, SOHA nem fog lefogyni! De majd én megmutatom, hogy engem azért sem lehet legyőzni! Még kevesebbet eszem, és közben gyűlölöm magam minden falatért, ami lecsúszik a torkomon! Aztán napközben szédelgek, de nem bánom... Sőt! Furcsamód büszke vagyok magamra, az akaraterőmre! És arra gondolok, hogy másnap reggel muszáj, h „lemenjen” a mérleg!!

Szeretnék úgy elmenni edzésre, hogy élvezzem, amit csinálok, és nem arra gondolok, hogy „ezt meg kell tenni, baby, önmagadnak tartozol ennyivel!” – és közben rettenetesen érzem magam, mert forog a világ, és irigylem azt, aki képes közben mosolyogni. Csodálom a vékony, sportos lányokat ott elöl, és remélem, egyszer én is „közéjük tartozhatom” – és nem a „dundik” közé itt hátul, akiket bár nagyon nagyra tartok, mert itt izzadnak és küzdenek, de azt hiszem, lelépnék egy busz elé, ha az ő testükben kéne élnem... (Sajnálom, ha most megbántottam valakit, nem ez a célom, csak szeretném a lehető legpontosabban leírni azt, amit érzek, nem könnyű..)

Szeretném várni a karácsonyt, újra látni a családomat, rokonaimat. Segíteni anyukámnak a készülődésben, együtt sütni-főzni a vendégeknek, kicsit nyalakodni, amikor nem figyel oda;) – mint gyermekkoromban. De mostanában a karácsonyról az első gondolatom nem a családom, a rokonaim és a gyerekeik, akiket évek óta nem láttam.. Kerülöm a vendégséget, ahol enni „kell”, vagy mosolyt erőltetni az arcomra, és legyinteni, hogy „áááá, már nem vagyok éhes, mert úúúgy teleettem magam!” és közben azt nézni, hogy ők esznek, és ízlik nekik! Nevetgélnek, hülyéskednek, és láthatóan nem érdekli őket, hogy hány kcal-t „tömnek magukba” egy óra alatt!

Lassan aktuálissá válik a babavárás – legalábbis a párom egyre többet beszél róla.:) Szeretném, nagyon-nagyon szeretném, ha ilyenkor nem azon aggódnék, hogy mennyit fogok hízni, milyen lesz a mellem, hogy kinyúlik majd a bőröm (…), hanem ugyanaz a fény gyulladna ki az én szememben is, mint amit az övében látok ilyenkor! És félek is egyben, hogy nehogy kárt tegyek majd benne: nehogy elkezdjek koplalni, görcsösen igyekezni, hogy megtartsam az alakom, miközben ő nem kapja majd meg a szükséges vitaminokat, és betegen születik..

Dióhéjban ennyi. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kísérik végig a napjaim, életem immár több mint tíz éve. Ezek után talán részletkérdés, de 162 cm és kb. 53 kg vagyok. Azért nem kevesebb (koplalások mellett), mert néha zabálási rohamok jönnek rám, persze ilyenkor nem almát eszem:/ Iszonyatos lelkiismeret-furdalás gyötör utána, de nem hánytatom magam, nem hashajtózom – nem akarok „direkt” beteg lenni!

Kívülről teljesen „normálisnak”, egészségesnek tűnök: se nem kövér, se nem sovány, sportolok, nem vagyok bulimiás. Ha elmesélem valakinek, hogy milyen viharok dúlnak belül, csak mosolyog – áá, ne viccelj! Tök jó vagy!

És két percre el is hiszem, hogy ez igaz, és minden rendben velem.. Aztán nem merek beülni vele egy kávéra – mert igaz, hogy a koffein anyagcsere serkentő, de nem biztos, hogy tudnak adni édesítőt, a táskában lévő adagolóból pedig most fogyott el. A cukor ki van zárva!

Szóval nagy mosoly, de bocs, most sajnos rohannom kell! Majd legközelebb!