Majd holnap... (Á.N.-nek, születésnapjára)

Néha sikerül. De csak néha.

Nem is erről akartam írni. Nem az Időről. Rólad.

Leültem ide, hatalmas pátoszú, romantikus, rózsaszín nyaflatyokkal teli fejjel, amit annyira utálok, prüszkölve menekülök előlük, és… egyszerűen rá kellett jönnöm, én nem tudok ilyet írni. Nekem nem megy a nyálas költészet, a boldogság kék madara vattacukorba mártva. Képtelen vagyok rá. Nem tudok úgy írni a szerelemről, mint azok, akiknek selyempapírba csomagolt, szirupként ragadó érzelemhalmazai naponta százszámra kelnek el az újságárusoknál.

Én csak mentholos ízű csókokról tudok suttogni. Pályaudvarokról, elválásokról, a kalauz sípjának fülsiketítő hangjáról. Húsba-mellbevágó lándzsákról, melyek hegye még mindig bennem van, kihúzhatatlanul. Ölelésekről, kezed érintésének melegéről, eltaszító mondatokról, visszahívó szavakról. Halk beszélgetések szívünkbe csapó csendvégéről. Sötétbe sóhajtott vágyakról, puha takarókról, tenyeremben lüktető erekről, a nyakad ívéről, cifránszőtt mintákkal rajzolt testedről. Ki nem mondott gondolatokról, kimondott, végleg elszakító szócsatákról. Békülést hozó mozdulatokról, hozzám simuló arcodról, az örökismétlésű, mosolytfakasztó mondatodról: – Sok a textil rajtad bébi!... és ilyenkor áll meg az Idő. – Tessék, már megint az fránya Idő!

Nem, nem a szerelemről akartam írni. Rólunk akartam írni.

Rólunk, akik harcban és megbocsájtásban, örök körforgásban élünk egymás mellett ismerősen is ismeretlenül. A tegnapokról, a máról és a holnapokról. Egyszerűen, minden sallang nélkül. Vagy magáról csak a Holnapról. Amikor odaadom majd a kis csomagot, szívhangok nélkül várom mit mondasz, tetszik, nem tetszik…

Tulajdonképpen a születésnapodra akartam kapirgálni ide, a hófehér lapra valami szépet, valami olyat, amiben megtalálsz engem, s bennem azt a mérhetetlen szeretetet, szerelmet, amit végül is képtelen vagyok leírni… dúdolni sem… halkan… mert a szerelmet nem lehet csak úgy, egyszerűen odavetni egy papírra… Inkább tedd kezed mellemre, érezd a ritmust, a lüktetést, szívem becsomagolhatatlan érzéseit. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatok… önnönmagamat… s holnap este, amikor már végére értünk a nagy napnak, elcsendesül a lakás, tudom, hallani fogom a nevetésed amikor behúzom a szobaajtót, és csípőre tett kézzel csak ennyit mondok:

– Sok a textil rajtad bébi!...

Lyrian ©