Levikénk születése 2012.10.13

A terhességem nagyjából problémamentesen zajlott le (kivéve az ilyenkor szokásos rosszulléteket, lábvizesedés, stb. ) egészen a 37. hétig.

Mentem a fogadott orvosomhoz a szokásos havi kontrollra, akkor közölte, hogy magas a vérnyomásom és vizesednek a lábaim, tehát valószínűleg a szerdai NST-ről már nem mehetek haza, hanem be kell feküdnöm megfigyelésre. Mondanom sem kell, kórházfóbiám van, tehát eléggé megviselt amit hallottam.

Eljött a szerdai nap és természetesen befektettek. Az volt a szerencse, hogy pont az egyik barátnőm is bent feküdt, aki szintén állapotos volt, így egy szobába kérettük magunkat. Naponta kétszer NST-ztek, háromszor mérték a vérnyomásom.

Nagyon megviselt a bent lét, szó szerint sírtam minden este. Péntekre már egész jól éreztem magam, ezért megkértük este az ügyeletes szülésznőt, hogy vezessen körbe minket a szülőszobán, mert ha odakerülünk, úgysem lesz időnk körbenézni. Mikor végeztünk, éreztem hogy egy kicsit megszédültem, de akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Visszamentünk a szobába és szinte azonnal elaludtam.

Éjjel háromnegyed kettőkor arra ébredtem, hogy nagyon kell pisilnem, de ez abszolút nem volt szokatlan, mert így ment már vagy 4 hónapja. Szóval, ahogy felkeltem, éreztem, hogy valami folyik, csak annyit tudtam kinyögni, hogy "Ó-Ó". Ekkor a szobatársaim villanyt kapcsoltak, és a barátnőm azonnal szólt a nővérkének. A FOGADOTT orvosom közölte a nővérrel, amikor telefonált neki, hogy ő éjszaka nem fog bejönni, tehát oldjuk meg az ügyeletes orvossal.

Így utólag abszolút nem bánom a történteket, mert egy tündér volt az az orvos, akinél szültem. Figyelt rám, próbálta terelni a gondolataimat és folyamatosan jött hozzám ellenőrizni az állapotom.

Szóval a nővér beküldött a vizsgálóba, ahol az ügyeletes orvos megvizsgált, már két ujjnyira nyitva voltam.

Visszamentem a szobámba összeszedni holmim egy részét, ami a szülőszobán kellett, és hívtam az Apukát, aki még olyan mélyen aludt, hogy fel sem fogta, hogy miről is van szó és miután letettük visszafeküdt.

A barátnőm újra telefonált neki, hogy nem vicceltem, tehát kapkodja magát. 15 perccel később már ott is volt. Kiegészíteném azzal a történetet, hogy az édesapának október 12-én volt a születésnapja, és mivel mindenki azzal viccelődött, hogy majd a szülinapján születik a fia, ezért hitte, hogy viccelek a szülés kapcsán.

Ezután felgyorsultak az események. Felfektettek a szülőágyra, és nézték folyamatosan a baba szívhangját.

5 órára már négy ujjnyira nyitva voltam. A párom ott volt végig mellettem, fogta a kezem, nagyon sokat segített, bár igazából csak a fájásokra ébredtem fel, a többi időt alvással töltöttem.

7 órára értem el fájdalomnak azt a fokát, amilyet még életembe nem éreztem. Éreztem, hogy jönnek a tolófájások, de valahogy nem tudtam úgy nyomni, ahogy kellett. Fájt, veszettül fájt, de nem ment. Odáig jutott a dolog, hogy egy másik orvosnak is kellett jönnie segíteni. Egyik nyomott felülről, a másik meg figyelt a másik oldalról. Így sem ment, az lett a vége, hogy elájultam.

A következő emlékképem az hogy vákuumozzák a babát, és utána már mutatták is meg nekem. 2012. október 13-án 7 óra 29 perckor megszületett Levente 3340 grammal és 54 cm-el. Annyira fáradt voltam, hogy még sírni sem tudtam, pedig nagyon vártam már, hogy megérkezzen.

Utána együtt lehettünk hárman két órát, a mellkasomon feküdt, így pihentünk. Közben befejezte az orvos a tennivalókat és elfoglalhattuk a szobánkat. Három nappal később haza mehettünk.

Azóta már jópár hónap eltelt és azt mondom, hogy a fájdalmak ellenére életem legnagyobb élménye volt a szülés és már most fontolgatom a kistestvér gondolatát.