Lelkem gonoszabb fele...

Ragyogó nyári napsütésben indulok útnak, fárasztó nap van mögöttem. Szól a VB dal rádióban, Waka, waka, énekelem Shakirával. Fordulok a főutcára, előttem keresztben az úton csillivilli kicsikocsi, kettő darab merő rózsaszín hölgyecskével, húszon innen. Beszélgetnek kettő darab hasonszőrű fiúval. Áll a forgalom, ők nyugodtan folytatják, míg egy meglett úriember szól nekik, hogy nem ez a legmegfelelőbb hely az eszmecserére.

Ám a picilány önbizalma teljében visszaszól: - Mi van öreg, nem érsz rá?

Hümmögök, de ma már eleget vitáztam, nem szólok bele.

Végre elindulnak. Épp arra, amerre nekem is visz az utam. Végig a főutcán. Ki a faluból. Innen nagyjából biztos, hogy a következő 20 km-en egyazon irányba megyünk, nincs leágazás. Elhagyjuk a várostáblát, közben leolvasom az autófeliratot: Don't call me baby! (Ne hívj kicsimnek!) és megfogadom, hogy nem teszem. Megyünk, 50-nel. Indexelek, kihúzódok. Minicsoda gyorsít, behúz középre.

Meglepődök, nini egy agresszorpalánta. Gonosz terv formálódik bennem. Megyünk, immár 90-nel. Ők elől, én mögötte, épp a követési távolságban. Kicsit kezdek felzárkózni, csökken a táv. Picimoci gyorsul. A enyémben is van még erő, megyek utána. 110-120. (Ezt letagadom hatóságilag.) Kanyar, fékez. Én is. Tudom, hogy kezd ideges lenni. Gyorsulunk megint. Néhány km és elfogy a lelkierő. Lehúzódik, lassít, elengedne. De hirtelen nekem is bámulnom kell a tájat, dehogy megyek. Ráérek. Megyek mögötte. Idegesedik, belehúz. Én is.

Látom a visszapillantóban inkább engem néz, az utat csak elvétve. Eddig lazán kilógó kezét behúzza, két kézzel markolja a kormányt. Megyünk. Kanyar, nem lassít, beveszi. A családi verdám borulékonyabb, lemaradok, majd nagy gáz, utolérem, és bármennyire is húzódik, nem előzök. Nem én. Jön a következő falu, megy végig a falun harminccal. Én is. Kihajol, kiabál.

Mosolygok, integetek. Konstatálja, hogy hülye vagyok, belelép a gázba. Repülünk, előttünk kombájn, szembe jön egy személyautó. Ciccautó repül, hajszállal belefér az előzésbe, felveri az út porát, kifarol, de mákjuk van, megússzák. Újra az úton, szépen beérem őket, ekkor már anyósülés is lengeti az öklét. Közeleg a cél. Előtte híd. A férjem telefonált indulás előtt, hogy ott bizony mérnek. Centire tudom honnan 50 a megengedett, és azt is, honnan kell lassítani. Szinte tolom őket magam előtt. Ők padlógázzal sepernek fel a hídra, én padlófékkel. Becslésem szerint 80-90 körül szálltak bele a fotóba. A kisördög a lelkemben cigire gyújtott. Merthogy kielégült. Akkor is ha többé nem teszek ilyet, mert nem szabad, veszélyes, és csúnya. Meg persze félek a Sors igazságszolgáltatásától.

Folyomány, pár nappal későbbről, mert azért van nekem jobbik énem is. Meg persze lelkiismeretem.

Ül a két nő a strandon, pléden, elmélázva. Bámulják a vízben hancúrozó gyerekeiket. Egyszer csak teljesen nem oda illő módon megjelenik a strandsétányon két rendőrjárőr.

A: Ezek mit keresnek itt?

M: Nem tudom, de remélem nem engem.

A: Már ne haragudj, de van némi hátszeled, ha szimplán a látványtól arra gondolsz, hogy érted jöttek.

M: Van némi parám, bevallom. Lesz valami igazságszolgáltatás a cicamicamoci miatt, érzem.

A: Hülye vagy.

M: Lehet. Akkor azért jöttek, hogy megstíröljék a strand legjobb nőjét.

A: Szerintem is.

M: De megszívták, mert én jól elbújtam.

A: Van önbizalmad...

M: Van.

A: De akkor csak téged keresnek...

M: Én mondtam...

A: Üldözési mániád van.

M: Attól még hogy üldözési mániám van, nem biztos, hogy nem engem keresnek..!

A: Akkor most inkább aludj egy kicsit...