Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)
Szabó Lőrinc: Nyitnikék
Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,
a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.
Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,
s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,
mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.
Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.
Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán,
mint éles fuvola.
Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:
kék füttyre mindig
‘kvart’ lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!
Nyitni, de – nyitni,
de – nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!
Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.
Nyitni kék! –
fütyülök utána
s nézek az eltűnő
madárra.
Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,
mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,
akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.
Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.
Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.
Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:
a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:
fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék –
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!
Tóth Árpád: Lélektől lélekig
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem !
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
Szöllősi Bernadett: Március
Bőröndjével kezében a tél
dér lábakon az állomásra siet.
Épp begördül egy szerelvény –
felszáll rá és retúrt fizet.
Vonattal robog tova a hideg,
a langy meleg a kertek alatt érkezik.
Egy kis ibolya a levelek közt zizeg,
orgona színével egy tyúkhúrnak kérkedik.
Felhők lógnak le az égről,
úgy lesik, hogy közeleg a tavasz.
Egy öreg tölgy is emlékszik rá régről,
üdvözlésére a fák térdig hajlanak.
Meztelen talppal áll a réten a tavasz,
harmatot lehel a haragoszöld fűre.
S hogy meg ne hűljön, sálat varrat:
a nap sugarát, mint cérnát, befűzte egy tűbe.
Krókusz-színű kendő, szegélye jácint,
közepébe virág öltve, tulipán piros.
S hogy szép legyen, egy aranyeső ráhint
egy egész kosárnyi sárga szirmot.
Ébred minden a fagyos tél után,
az összes virág szirmot bontogat.
Az első nap sugara ad rám fényruhát,
míg a márciusi szél rázza a lombokat.
Szőcs Lajos
Temetik a békát
Gúnyosan vihognak tücskök és bogarak,
Temetik a békát a kertek alatt.
Gödörbe vetik a zöld tetemet,
Egy bűne volt: igazat brekegett.
Dagad a fővarangy, duzzad a tokája,
Marad a jólét, hízhat a mája.
Reszkető combját nem mártják sóba,
Kihívóját anyja búcsúztatja sírva.
Buja volt a ficsúr, hangos a pofája,
Lázongott a kurutty-nép, bánta varangy hája.
Ebihalat ígért gólyának és gémnek.
Csak zsíros családját e vésztől mentsék meg.
Elnémult sok brekegő a szürke tollak láttán,
A kétéltű csürhének hideg futott hátán.
Szónokuk a porondon juszt nem tágított,
Agitált, kiabált, míg bele ki nem lógott.
Temetik a békát, varangyék vihognak,
Kis híján vége lett a népnyomornak.
Varangykölkök, ripacsok úsznak a zsírban,
Kishitű kurutty-nép fullad a kínban.
Szécsi Margit: Március
Téli szellők, fújjatok csak,
játsszatok a hajamon.
Olvassz havat, melengető
márciusi szép napom.
Fagyos folyó megáradjon,
vessen bimbót minden ág.
Szebb a somfa gyenge szirma
mint a szürke jégvirág.
Március van, március van.
Ember s állat érzi már,
dong a kaptár, szárnyat rezget
százezernyi kismadár.
Jó volna a nagykabátot,
félredobni s könnyeden
játszani és birkózni a
városvégi zöld gyepen.
Jó volna már munkálkodni,
arra vár a kert, mező.
Szép reményhez, szorgalomhoz
kell a fény, a jó idő.
Pacsirtának kék magasság,
vetőmagnak tiszta föld –
Jöjj el, tavasz, földről, égről
már a telet eltöröld!
Dsida Jenő: Tavaszi béke
Fürdik lelkem az illatos
Tavasz sugarában...
Kerestem a békességet -
Végre megtaláltam.
Minden madár, kicsi tücsök
Örömét zengi...
Legyek egyszer én is boldog,
Ne zavarjon senki!...
1924. május 1.
Dsida Jenő : ÉN HÍVLAK ÉLNI
Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.
Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra,
ismerj bennük magadra!
Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.
Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet.
Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni...
Pál Lászlóné: Mondd, mi a szeretet
Könnyű szeretni azt, ki kedves,
szelíd, jóságos és figyelmes,
ki mindig csak ad, de sose kér,
Ó, mennyire szeretjük mindezért.
De azt szeretni, aki durva,
szava sértő arca mogorva,
tudod, hogy tüskés, mégis szereted,
Na látod, ez a szeretet.
Könnyű szeretni a jó barátot,
élvezni vidám társaságot.
De a szenvedőt, ha szánja szíved.
Ha éhezőnek nyújtasz kenyeret.
A tétovának adsz egy jó tanácsot.
Vigasztalod a sírót, hogyha látod.
Letörlöd a fájó könnyeket.
Na látod, ez a szeretet.
Aki becéz vagy lágyan simogat.
hogy tudjuk szeretni azokat.
De szeretni a mindig lázadót,
a hitetlent vagy a támadót,
a közönyöst, a bűnöst, szennyest.
Ilyenek vagyunk, s az Isten így szeret,
irgalma megnyitotta az eget.
Na látod, ez a szeretet!
Kökény Éva : Nem akarok félni!
Nem akarok, jaj nem akarok félni,
durva, békétlen világban élni,
előbb csak suttogok, majd kiáltok:
Emberek! Tegyük élhetőbbé a világot!
Nem akarok, jaj nem akarok félni,
éjjel-nappal folyton hátranézni,
megrettenni, ha süvít a szél
vagy ablakomhoz száraz ág ér.
Félelem nélkül szeretnék én élni,
mit mondok unokámnak, ha kérdi,
mit tettetek, hogy ide jutottunk?
nem akarok gyűlölködők közt élni!
Nem akarok, jaj nem akarok félni,
fenyegetést, rémségeket nézni.
Gyűlölet, és zűrzavar helyett
szeressünk, ültessünk fát, virágot!
Emberek! Tegyük jobbá a világot!
Farkas Éva : A szeretet virágai
Vannak virágok, mik a szívben teremnek,
Közönséges kertben meg nem gyökereznek,
Azoknak pompáznak, kik szeretik őket,
Ápolják, gondozzák a felnövekvőket.
Vannak virágok, mik a lelkünkben nyílnak,
Velünk növekednek, majd velünk elmúlnak.
Szeretetünk napja sugárzik reájuk,
Ezért olyan színes a sziromruhájuk.
Az én szívemben kis versvirágok nyílnak,
Mikor boldog vagyok, csodamód virulnak,
Néha a fájdalom elhervasztja őket,
De túlélik mégis a nehéz időket.
Virágaimból most szedtem néhány szálat,
Itt vannak kezemben, és reátok várnak.
Olvassátok őket szívvel, szeretettel,
Hisz nektek üzenek minden virág-verssel.
Majzik Ilona
A mosoly
Eltakarom én a szemed,
elkendőzöm a bús telet.
Letörlöm a jégvilágot,
helyébe lopok virágot.
Lila csokrom lila álom,
pille puha tavaszszárnyon
érkezik, mint a kikelet.
Kinyithatod már a szemed!
Lásd a virág világcsodát,
utánozd a szép mosolyát!
Mert a mosoly lélektükör,
oda-vissza is tündököl!
Megidézhet reményt, hitet,
feledteti a hideget.
A szeretet örömlepel,
még a téllel is felesel!
Debrecen, 2017.01.31.
Z. Horváth Gyula: Ballada egy régi házról....
Már lassan leszállnak az alkonyi árnyak,
az utca is elcsendesült.
A játszótér árva, a boltok is zárva,
az asztalra lámpa került.
A kis kocsma mélyén egy sört hoz a pincér,
és játszik egy harmonikás.
Én hallgatom csendben és feléled bennem,
a régmúltból valami más.
Valahol áll még egy vén ház a parton,
valahol vár még egy boldog sziget,
ahol a holnapról álmodtam egykor,
ahol nagyon boldog volt az életem.
Csak visznek a léptek, és szemembe néznek
az emlékek, az ifjúság.
A házunk a sarkon, a fűzfák a parton,
s a kertünkben az orgonák.
Az udvarunk végén egy vén fatönk szélén
mindig állt egy telt pohár,
s a postás is tudta, ha arra vitt útja,
hogy neki egy jó korty kijár.
Valahol áll még egy vén ház a parton,
valahol vár még egy boldog sziget,
ahol a holnapról álmodtam egykor,
ahol nagyon boldog volt az életem.
De múlnak az évek, hol rosszak, hol szépek,
mint másodperc, szaladnak el.
Már fogynak az évek, és halkul az ének,
de nyugtatom fájó szívem,
mert nézem a házat, a rozsdás, vén zárat,
mit régen nem nyitott a kéz.
Pár napom volt itthon, és sírnék is titkon,
de szégyellem, ez az egész.
Valahol áll még egy vén ház a parton,
valahol vár még egy boldog sziget,
ahol a holnapról álmodtam egykor,
ahol nagyon boldog volt az életem.
Néha (Az élet komédiája)
Néha jól vagyok,
néha annyira mégsem,
mert úgy érzem
megfájdítja az élet a szívem.
Nincs ezzel baj,
lesznek még jobb napok,
s aztán majd csak lazán
odavetem, hogy: - Jó napot!
Néha minden egyszerű, édes,
néha olyan bonyolult,
mint amikor nem tudom,
hogy mit akar bennem az út.
Inkább ráhagyom,
nem gabalyodok bele.
Nem hagyom kuszaságát magamon,
csak megyek csendben vele.
Néha jól vagyok,
néha annyira mégsem,
néha úgy érzem már meghalhatok,
néha azt, hogy keveset éltem.
Jön, ami jön, vagy éppen
megy, ami megy, akár por a szélben.
Csak dúdolok, tudod, csak játszom,
Nem veszem komolyan, aztán mégis,
mert komédia az egész világ
én pedig vagy jónak, vagy rossznak látszom.
papp.edem
Karinthy Frigyes: Előszó
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek hát fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
Juhász Gyula: Egy régi nőnek.
A múltak májusába
Eljössz-e még velem?
A múltak májusába,
Mely csupa szerelem.
Az én holt ifjúságom
A legszebbik halott,
Az én holt ifjúságom
Vígan föltámad ott.
Az én tűnt édenkertem
Csupán neked terem.
Az én tűnt édenkertem
Az első szerelem!
Kaczor Ferenc:Ha fáj a szíved
Ha fáj a szíved,
Ne mondd el senkinek,
Mert ami neked fáj,
Nem érti senki meg.
És aki nem érti,
Gúnyol és kinevet,
Örül ha sírni lát,
Örül a könnyednek.
Őrizd meg a szíved,
Ne add ki hiába,
Mert a szívnek nincsen
Egynél több virága.
A virág elhervad,
És nem lesz több kikelet,
Ezért hát őrizd meg
Jól a szívedet....
Meggyesi Éva : Szeretnék egyszer még
Szeretnék egyszer még boldogan élni
messze hol csönd és béke van,
temetni mindent mi nem hagyott élni
s hinni hogy lesz még virágzó tavasz.
Szeretnék olyan messzire futni
hogy utol ne érhessen senki sem,
új álmokat és új reményt keresni
s ne zavarjon meg semmi sem.
Szeretnék végre megnyugodni
hogy ne sírjam többé át az éjszakát,
feltörő könnyemből szivárványt fakasztva
újra megtalálni százezer csodát.
Szeretnék hinni a kimondott szóban
hol nemes léleknek nyílik a virág,
zúgó viharként söpörve a rosszat,
hogy megtisztuljon e megromlott világ.
Aranyosi Ervin: Úgy kellene a szeretet...
Úgy kellene a szeretet,
mint utolsó darab kenyér,
mit odalöknek teneked:
Nesze koldus, ma még egyél!
De hová lettek álmaink,
az igazak, a közösek,
mit megálmodtak nagyjaink,
kik nem voltak még gőgösek?
Hát csak a küzdelem marad?
A “bízva bízz” frázis csupán?
A világ nélkülünk halad,
s mi bámuljuk csak ostobán?
Úgy kellene a szeretet,
mint utolsó kenyérdarab,
mely csillapítja éhedet,
s az illúzió fennmarad.
Hogy élünk még a mában itt,
hogy van miért és van kiért,
s van még ki jóérzést tanít,
egy eljövendő holnapért.
De jaj, ha elvész az a hit,
ha bennünk szakad az a szó,
mit nem merünk kimondani,
mert lázadozni nem való!
Úgy kellene a szeretet,
a pénz, a vagyon mit sem ér!
Jó lakatni a lelkeket,
ha van még szóból gyúrt kenyér!
Vasas Judit Nefelejcs
A teremtő Isten kedvelte a kéket:
ezt a színt adta a felhő fodrú égnek,
vihar tépett tenger megbékélt színének,
újszülöttek arcán az új lélek tükrének.
Búsult is a föld, mert másnak teremtette;
úgy vélte, az Isten biztos nem szerette,
s csak rengett bánatában - tán zokogás rázta?
Látta ezt az Isten, s ekkor megsajnálta:
hogy ne felejtse többé szeretetét a föld,
másnapra a teste kék színben tündökölt -
kék virágok nyíltak rajta mindenfelé;
pihe könnyű mind, hogy ne roskadjon belé.
Ez hát a nefelejcs igaz története,
mit máig megőrzött titokzatos neve.
Horváth M. Zsuzsanna : Tavaszváró.
Fodros felhők mögül,
Napsugár nevet reám.
Pöttyös katicabogár
pici szárnyát bontva,
az ébredő fényben,
huss: a kezemre száll.
Méhecske döngicsél,
zümmögve zenél.
Virágszirmon pihen,
majd tova libben.
Ébred a természet,
hócsipkés álomból...
Rügyező ágak közt,
Pók apó hálót fon.
Illatfelhő száll a légben,
lágy szellővel üzen nékem.
Szirmot bont sok apró virág,
itt a tavasz, legyél vidám!
Sárhelyi Erika - Félúton
.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
valami jót mindig magammal viszek.
.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.
Papp Ádám: Nincs haragom
Megmosolygom már azt,
aki bánt, s aki valaha bántott,
hisz nem élhetjük meg sosem
ugyanúgy a világot.
Bármennyire szeretnénk,
van, kiben a jóság csak néhai vendég,
de van még, akiben - míg él -
szüntelen marad ez a szándék.
Nem könnyű mindig jónak lenni,
s nem várhatunk folyton ölelést,
de a jóság igazát adva
kivehetjük a másik kezéből a kést.
Én már nem törődöm azzal,
ki rám ront, ha épp azt akarja,
hisz lepereg minden, mert
az ilyet már a szívem se hallja.
Elkerülöm a rút tetteket,
s az emberi csaholást.
Csak a jóság java érdekel,
s hogy ne bántsak soha mást.
Nincs haragom, de ha lenne,
már rég elfelejteném.
Az van, ami könnyed, ami szép,
s amit magamban mindig szeretnék.
Zelk Zoltán: Hóvirágok, ibolyák
"Jó reggelt, Nap, ég, hegyek,
aludtunk egy éven át."
Így köszönnek a kibújó
hóvirágok, ibolyák.
"Jó reggelt, szél, fellegek,
jó reggelt, te szép világ!"
Bólogat a kék ibolya,
nevetgél a hóvirág.
"Jó reggelt, fa, kis bogár,
mikor hajt rügyet az ág?
Mikor lesz az ágon levél,
levelek közt száz virág?"
"Jó reggelt, virágszedők,
Örül, aki minket lát..."
Jő a tavasz, hirdetik a
Hóvirágok, ibolyák.
Kun Magda: Csendes léptek
Csendesen lépkedem, és arra gondolok,
mily gyorsan repülnek a színes-tavaszok.
Mily gyorsan sápad el a napsugaras nyár,
s mily hamar elhervad a pipacsos határ.
Csendesen lépkedem, s kicsit könnyezem.
Megsiratom mindazt, ki már nem lehet velem.
Kinek sárgult őszi lomb már nem hull levelet,
kinek sírján szél pergeti a homokszemeket.
Az emlékezés közben elhalkul szavam,
s megköszönöm Istennek mindazt, amim van.
Mert oly sokan elmentek kiknek többé már
nem virul ez életben pipacsos határ…
Elszöknek a percek, elszöknek az évek,
s egyszer csak nyár helyett örök hideg tél lesz.
Tél, amely fagyba zár szívet, lelket, testet,
hogy azok dérezüst álmukból fel ne ébredjenek.
Látod kedves, hogy elrohan mellőlünk az élet,
maholnap nem leszünk, csak halvány emlékképek,
amik úgy foszlanak szálaira, mint a délibáb,
amelyre ráveti a fénylő nap ékes sugarát.
Ezért hát becsüljünk meg minden egyes napot,
amit a Jóisten nékünk ajándékul adott,
mert abban a tél-világban, ahol megdermed a szív,
nem lesz már semmi, ami minket boldogít.
,, Nem haragszom soha az emberekre,
ha másképpen vallják a dolgokat,
mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk
is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. (...)
Az élet sok apró igazsága között talán
nem is az igazság a fontos.
Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk
egymás kezét az igazság fölött. "
Wass Albert - A titokzatos őzbak
Szuhanics Albert
Zsuzsanna napi köszöntő
Amennyi Zsuzsanna lakik a vén földön,
annyiszor poharam jó borral megtöltöm.
Mindegyiknek iszom áldomást nevére,
segéljen bennünket a hegyeknek vére!
Kívánom tinéktek Zsuzsannák, kedvesen,
éveitek száma százegy fölött legyen!
Betegség kerüljön, míg e földön éltek,
legyetek mindvégig szerencsések, szépek!
Zsuzsika és Zsanna, kívánom vigadj ma!
Kapjon finom tortát minden Zsuzska baba!
Zsuzsannák, Zsuzsikák, csakúgy, mint a Zsuzsik,
Küldök én tinéktek nagy, cuppanós puszit!
Zsazsa, Zsú és Zuzi, koccintok veletek,
én még azt kívánom, boldogok legyetek!
Liliomot küldök versben Zsuzsannáknak,
légyen nagy ünnep ez az egész világnak!
Körmendi Gitta: UGYE, KEDVES ...
Ugye Kedves, nem kell „másmilyennek” lennem,
- elfogadásodért magam ellen tennem?
Ugye erős hangod nem nyomja el hangom,
ugye amíg úszol ülhetek a parton?
Ugye, míg Te festesz én írhatok képet,
- festhetek szavakkal ezerszín meséket?
Ugye átlépsz velem azon a határon,
ami elválasztja világod, s világom?
Ugye velem maradsz, úgy is, hogyha nehéz
ölelőn könnyítni súlyaink nehezén?
Ugye megtanuljuk, hogy kell együtt szállni,
- nem engedjük fényünk vaksötétté válni?
Ugye nem kell soha egyszínűnek lennem?
Ugye elfogadod, ami nem vagy - bennem?
Móra Ferenc: Búcsúzik a rigó
Harmatot hullajtó halovány hajnalon
feketerigó fúj furulyát a gallyon.
“Az ég fényeskedik, harmat permetezik,
távol hegyek ormán tavasz ébredezik.
Virágszagú szellők vígan fújdogálnak,,
üzenetét hozzák tölgyerdő hazámnak:
Ibolya kék szeme nyílik, nyíladozik,
galagonyabokrok rügye fakadozik.
Lombosodó ágán moharuhás fáknak,
asztal terül már az égi madárkának.
Ahol kiteleltem, itthagyom a várost,
tölgyerdő hazámba hazamegyek mármost.
Ágról ágra szállni, vígan muzsikálni,
magas fák hegyében magamat hintálni.
Erdő sűrűjében fészket rakogatni,
füstös fiókákat füttyre tanítgatni.”
Harmathullogató halovány hajnalon
ilyen búcsút mondott a rigó a gallyon.
Vörösmarty Mihály
Névnapra
Ugy áldjon meg isten neved napján,
Hogy beérhesd vele minden órán.
Legyen élted mint a virágos fa:
Remény s öröm virágozzék rajta.
Mely sok szívnek keserű gyötrelem,
Legyen neked édes a szerelem.
Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd,
Ki jobban szeressen, mint te szereted őt.
Bánat ha ér, legyen az rövid éj,
S utána hosszú boldog nap a kéj.
S bárhova visz tőlünk a szerencse,
Lépésidet emlékünk kövesse.
S rokon érzet tartson köztünk hidat:
Te se felejtsd távol barátidat.
József Attila: Amit szivedbe rejtesz
Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!