Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Kun Magdolna : Ne szégyelld

Ne szégyelld, ha lelked gyengédebb, mint másé,

ha mások szíve sokkal-sokkal érdesebb,

mert hidd el, mindig csak a gyenge lélek képes,

ég-magasba emelni a nehéz könnyeket.

Ne szégyelld, ha olykor könny csordul a ráncon,

s elerednek a szomorúság bánat cseppjei,

hisz csak azok tudnak mindig lélek mélyből sírni,

kik megtanultak valaha emberként szeretni.

Ne szégyelld, ha kinevetnek az érzéketlenek,

mit tudják ők mit jelenthet fájdalomból sírni,

s mit tudják ők mit jelent úgy élni az életet,

hogy abban egyetlen percért is érdemes meghalni.

Aranyosi Ervin: Tudod, az élet…

Tudod, az élet nagy kaland,

komolyan venni nem szabad!

Érezd hát mindig jól magad,

amíg az időd elszalad!

.

Tudod, az élet nagy csoda,

s ahova vágysz, hát menj oda!

Csak annak sorsa mostoha,

aki még nem játszott soha.

.

Tudod, az élet semmiség,

légy, aki vágytál lenni rég!

Fald, mintha vágynál enni még,

kit szépség vonz, s nem mennyiség.

.

Tudod, az élet szép lehet,

ne keress hozzá képletet!

Inkább csak éld az életet,

s vezessen álom, s képzelet!

.

Tudod, az élet nagy dolog,

s akik szeretnek boldogok!

Szívedben büszke láng lobog,

nem számít címed, vagy korod!

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre

Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás

Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a kis ezüstpontokat:

Nem csoda-e, hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,

Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? - s hogy tükröződni

Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák.

Rajtuk át Isten szól: jövök.

Csodás, apró virág nyit

Zöld rétünk dús gyepén,

Az ég világoskékje

Tükröz derűs szemén.

Szerény és nem beszédes,

Minden, mit mondogat,

Egy szó csupán, de nem több:

Nefelejcs. Ennyi csak.

Ha rám tekint egy kék szem

Derűsen, kedvesen,

Zöld rétünk szép virágát

Idézi föl nekem.

S mert oly nehéz beszélnem,

Szívem, hallasd szavad ,

Gyengéd legyen és féltő:

Nefelejcs! Ennyi csak...

A.H. Hoffman v. Fallersleben

Kristina Calu - Mondom-e…?

.

Mondom-e elégszer, hogy hiányzol?

S, ha nem vagy velem sokszor fázom

Ételnek, italnak íze is más

Úgy hívnak ilyenkor: félnótás

Mert az eszem folyton nálad jár

Remélve hiszem, szíved engem vár

Hogy te is pont úgy érzel, ahogy én

S neked sincs más e föld kerekén

.

Mondom-e elégszer, hogy szeretlek?

Mert ez akkor is így van, ha esetleg

Elfelejteném füledbe suttogni

Csókkal. öleléssel megpecsételni

Annyira, mint anya gyermekét

Mint fák az eső friss permetét

Mint kutya egyetlen gazdáját

Mint ember a szeme világát

.

Mondom-e elégszer, hogy köszönöm?

Amiért te lettél az én örömöm

Kertemnek legszebb virága vagy

Lelkembe soha nem költözik fagy

Míg itt vagy velem, addig élek

Aztán, ha menni kell, akkor sem félek

Mert ajándékot kaptam a Sorstól

Köszönöm, hogy kijutott nekem a jóból

Meggyesi Éva: Az én időm

Az én időmben nem volt sok minden,

zsír meg kenyér volt csak az asztalon,

nem volt mindennap megterítve,

csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,

csak szabadban töltött nappalok,

s szalmavárakat építettünk,

amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk

a félig levágott torzsokon,

egészen addig, amíg a tarló

perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,

vidám, jókedvű kacajok,

gyöngyöző hangja messze szállott

átsuhanva az ugaron.

Ma is emlékszem minden percre!

Az volt a legszebb korszakom,

ott, az aranyló búzatáblák

között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.

A tarló hangja most oly üres,

nem hallik többé gyermekdallam,

csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül

a dallam, mi akkor elveszett,

hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,

de olyan jó, mikor feldereng.

Juhász Magda: Megöregszünk?

Megöregszünk,

de még akkor is hiányzik

a simogató kéz,

egy futó csók,

egy ölelés,

és a kérdés,

emlékszel még?

.

Megöregszünk,

ahogy itt a földön minden,

a fák, a bokrok,

a madarak,

de a szívünkben

akkor is

ragyog még a nap,

és egymásra várunk,

a jegenyék alatt.

Kun Magdolna: Csak a lelkem értsd meg

Nem kérem, hogy változz, hisz én sem változom,

csak a lelkem értsd meg némely napokon,

mikor megsebez egy szó és megsebez egy mondat,

mikor túlhajszolt sorsom vállaimon roskad.

Nem kérem, hogy vigyázd minden léptemet,

s azt sem hogy gyermekként fogd a kezemet,

csak akkor állj majd mellém, ha meginogni látszom,

ha sötét felhők árnya libben minden útirányon.

Nem kérem, hogy ringass el, ha közeleg az éj,

s azt sem, hogy altatóként szép mesét mesélj,

csak azt kérem, ha szükséges néhány vigasz-szó,

te legyél a legigazabb szívbátorító.

Elszállnak az évek

Látod-látod fiam, elszálltak az évek,

gesztenyeszínhajam csupa-csupa dér lett.

Szemem csillogása sem, ugyanaz a régi,

csak a könny az, mely ragyogóvá fényli.

Elfáradtam utamon, nehéz volt a terhem,

hisz a legnehezebb fájdalmat is egekig emeltem,

hogy azt könnyednek lásd, könnyednek érezd,

ne legyen a te szemed is, könnycseppektől fényes.

De most már bárhogy akarom, nem titkolhatom,

hogy átrobogott vonatom, életutamon,

s oly közel van már hozzám az a végső állomás,

ahonnan ez a vonat nem indul tovább.

Látom fiam, már én is látom az élet-út végét,

s azt is látom, hogy lassan elfogy a fáradó lépés,

csak a szívem hajt még, csak azt hajt előre,

hogy őrködhessek feletted, mint annak előtte.

Mert amiért élni vágytam, te voltál nekem,

hisz tőled lett szép az egész életem,

te adtál értelmet minden szónak, versnek,

ami egy emberöltőből, általam kitellett.

Kun Magdolna

Benedek Elek

Virágvasárnap

Virágok napja, szép virágvasárnap,

Jövel, jövel már, bontsd ki röpke szárnyad!

Hintsd be virággal az avar mezőket,

A kertek fáit, félve rügyezőket,

Óh, szánd meg őket!

A tél hosszú volt, oly zord s oly kegyetlen,

A rét, az erdő még most is kietlen.

Virágok napja, jer, lehelj a földre,

Bús szürke foltjait varázsold zöldre,

Szép puha zöldre!

Jövel, jövel, s te véled fecske, gólya,

Üres fészkeknek hadd legyen lakója!

Szakadjon vége a nagy némaságnak,

Szívüket töltsd be, akik dalra vágynak,

Oly régen vágynak!

Ihol közelg. Feje virággal ékes,

Az arca nevetős, a hangja édes.

Bájos, milyennek a szívem kívánta,

Mint egy virágos, nevetős leányka,

Szép kis leányka!

Ihol, már itt, virággal megrakottan,

Hallom a dalt is: fecske száll amottan.

Eresz aljának újra van lakója,

Csörgő patakban kelepel a gólya,

A kedves gólya!

Ihol, már itt van. Nyílnak a virágok,

Vidám dal járja be a nagyvilágot,

Hirdetve hegynek, völgynek, rónaságnak:

Leszállt a földre szép virágvasárnap,

Legszebb vasárnap!

Csukás István: Isten megnyomja a tavasz-gombot

Isten megnyomja a tavasz-gombot,

s a régi verkli pattogva beindul,

a rigó kiköpi a téli szutykot,

csőrt csücsörít s fütyül bolondul,

a rügyek apró rajzfilmgyárak:

megrajzolják a millió levelet,

szuszog, dohog a vakondjárat,

megindul a forgalom odalent,

a nárcisz kis pöckét kinyomja,

a kapkodva vetkőző égre mereszti,

a vadrózsának tavalyi a rongya,

hullna már, de még nem ereszti,

dagad az akác nyakán az ér,

az éltető nedv lüktetve kering,

bámulok a kertben ösztövér,

apadó hitemmel, s megtelek megint

együgyű csodával, éltető nedvvel,

s kinövök a földből, mint a bokrok,

s motyogom, vén bolond, gyermeki hittel:

jól van, Isten, kapsz egy libacombot!

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethesz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Hegedüs Géza: Magyar költészet

A szót kimondani Petőfitől tanultam,

Arany adott erőt merengni múltakon,

az álmokból Ady ébresztett ifjú-múltban,

s József Attila volt az agitátorom.

Mint őrző szellemek nem hagytak el sosem,

dobált akárhová a sokkalandú élet,

köröttem álltak ők és jöttek énvelem,

mint bölcs tanácsadók és hűséges kíséret:

Balassi biztatott vészekben vígan élni,

vidám lányok közé Csokonai visz el,

Bacsányi szól, mikor kell nagy tettekre nézni,

pátoszra bátorít Berzsenyi Dániel,

és Vörösmartyé a szín, a látomás,

olykor Babits segít látványra szót találni,

itt jár velem Juhász, Tóth Árpád, s annyi más,

játékra ingerel mind újra Kosztolányi …

S kik itt voltak velem: mióta már nem élnek

beléptek ők is a kísérők nagy sorába;

mint egykor igazán, könyvéből lép elébem,

s leül szemközt velem Radnóti mostanában,

máskor meg estetájt Szabó Lőrinc keres fel,

haja, mint hajdanán, a homlokába hull…

Elmúlt évszázadok s elmúlt baráti estek

kérdéseimre már nem múló válaszul

együtt zendítik a költészet kórusát,

a versbezendülő magyar szavak varázsát,

emléket és tudást sző bennem át meg át,

tágítva értelem és érzelem határát.

Formálta lelkemet eszmélődésem óta,

szavamnak ő adott formát és dallamot,

tévelygő léptemet rossz ösvényektől óvta,

és szólni késztetett, ahol más hallgatott.

Ma van a magyar költészet napja.

József Attila: Óda

Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifju nyár

könnyű szellője, mint egy kedves

vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz –

idesereglik, ami tovatűnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

"Szoktál-e néha meg-megállni

És néhány percre megcsodálni

A zöld mezőt, a sok virágot,

Az ezer színű szép világot,

A dús erdőt, a zúgó fákat,

A csillagfényes éjszakákat,

A völgy ölét, a hegytetőt?

Nem, neked erre nincs időd.

Szoktál-e néha simogatni?

Sajgó sebekre enyhet adni,

A hulló könnyeket le törölni,

Más boldogságán is örülni,

Meg hallgatni kinek ajka

Bánatra nyílik es panaszra,

Vigasztalni a szenvedőt.

S ha est borul a késő mára,

Készülni kell a számadásra,

Mérlegre tenni egész élted,

Tettél-e jót, tettél-e szépet?

És nincs más vágyad, csupán ennyi :

NEM ROHANNI, csak Ember lenni!,,

~Szádeczky-Kardos György ~

Somogyi Zsolt: Azt mondják....

Azt mondják,hogy minden csillag egy-egy ember sorsa,

Azt mondják a csillagokban minden meg van írva.

Életünket elkiséri fenn a magas égen,

És egy fáradt őszi esten kialszik a fénye.

Azt mondják,hogy mindörökké nem élhet az ember,

Mert a földi vándorutak véget érnek egyszer.

Fénylő csillag maradj még az emberek reménye,

Hogy a földi boldogságát mindenki elérje.

Juhász Gyula

Emlék

.

A szálló évekkel

Sok minden megy el,

De a szív, a koldus,

Tovább énekel.

.

Mi remény volt régen,

Emlék ma csupán,

De legalább sírhatsz

Tűnt szépek után!

.

Ami emlék, szebb is,

Mint az, ami él,

Romok is ragyognak

Hűs hold fényinél!

Szabolcska Mihály: Ákácfavirág

Tele van a város

Ákácfavirággal,

Ákácfavirágok

Édes illatával.

Bolyongok alattuk

Ébren álmodozva,

Mintha minden egy ákácfa

Nekem virágozna!

Mintha e nagy utcák

Lármája elülne,

S körültem a város

Faluvá szépülne:

Mintha csak ott járnék

A mi kis falunkba':

Ráösmerek illatáról

Minden ákácunkra...

Ákácfaerdőség

Kicsi falum képe,

Gyermekkori álmom

Ezer szép emléke:

Milyen gyönyörűség

Gondolni is rátok,

Házunk előtt bólingató

Akácfavirágok!

Óh, hol van az álom,

Mit alattuk szőttem?

Az a világ, ami

Akkor állt előttem?

Hová lettél, hová,

Ábrándok világa?

Te maradtál csak belőle,

Széthullóba, veszendőbe, -

Akácfa virága!

Várnai Zseni

Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más.

Minden tavasz csodás megújhodás.

A fajta él, s örökre megmarad.

A föld őrzi az élet magvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rám ragyog.

A nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat.

Élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él.

Hol volt, hol nem volt, elvitte a szél.

S a holnapom? Azt meg kell érni még.

Csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

De most, de most e tündöklő sugár

még rám ragyog, s ölel az illatár.

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés, tavasz!

Aranyosi Ervin: Egy igaz út van

Fénylények vagyunk

egy sötét korban.

Ébredezünk

egymás után sorban,

ám a többség,

alszik még tovább,

és elvárja, hogy

más tegyen csodát.

Egy sötét korban

fénylények vagyunk.

Nem egyszer élünk,

s meg sosem halunk.

Ha életünknek

értelmet adunk,

többé tehetjük

véle önmagunk.

A sötétségbe

végre fényt viszünk,

ha figyelünk,

hogy mit érez szívünk,

ha hajtó erőnk

a tiszta szeretet,

ha jobbá tesszük

az embereket.

Ha fényszórónk

egy szebb jövőt mutat,

ha megtaláljuk

az igaz utat.

Egy igaz út van,

s az a szeretet,

csak fel kell nyitnunk

csukott szemeket!

Hát változzunk,

s kövessen a világ,

lépjen nyomunkba,

aki tenni lát!

Ültessük el

a szeretet-magot,

ez hozhat nekünk

méltó holnapot!

Wass Albert: Látható az Isten

Fűben, virágban, dalban, fában,

születésben és elmúlásban,

mosolyban, könnyben, porban, kincsben,

ahol sötét van, ahol fény ég,

nincs oly magasság, nincs oly mélység,

amiben Ő benne nincsen.

Arasznyi életünk alatt

nincs egy csalóka pillanat,

mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,

s szeme elé a fény korlátja nőtt.

Az csak olyankor látja őt,

mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, Zivataros,

villám-világos éjszakákon.

Várnai Zseni: FÁRADT A SZÍVEM

Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,

Csak jó úgy hosszan ülni a napon,

Nézni a fákat, és nézni az eget,

A messziről kéklő nagy hegyeket,

És lesni a fájó csöndet itt belül,

Amint a könnyhúrokon hegedül.

Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,

Meghalt talán, vagy alszik, pihen?

Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,

Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?

Tud-e még sírni, könnye van-e még?

Sikoltni tud-e, ha kínok-kínja ég.

Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,

Ha zúg fölötte vészes förgeteg?

S altatónótát, zengőt, édeset,

Dalol-e majd, ha elterül az est,

S a kisfiú álommesére vár,

Mely aranykertből aranyszárnyon száll,

Át a nagy, fénylő mesetengeren,

A fáradt, csöndes szívemet lesem.

GONDOLATOK SAKURA IDEJÉN

Kosztolányi Dezső: CSERESZNYEFA

Virágzott a cseresznyefa,

hollófekete volt hajam,

táncoltam gondtalan.

Virágzott a cseresznyefa,

de a hajam már szürke lett,

csak a virágok fénylenek.

Virágzik a cseresznyefa

ma is, amíg a szem elér

és a hajam fehér.

Kristina Calu - Remény

Remény ül a vállamon

Nem tudom, ki tette oda

Bárki volt is, úgy sejthette

Másképp nem találnám meg soha

Pedig szükségem van rá

Ez most már egészen biztos

Kapaszkodnom kell valamibe

Akkor is, ha piszkos

Mert porlepte ez a remény

Eddig a sarokban hevert

Láttam őt néha napján

Mikor a bánat levert

Ott ücsörgött elárvultan

Nem szólt hozzá senki

De egy nap valaki úgy döntött

Jobb lesz őt vállamra tenni

Most itt ül lábát lóbálva

Jó a kedve, látom

Egymás szemébe nézünk

S tudom, lett egy jó barátom

A remény és én immáron

Össze vagyunk nőve

Szebbek lettek napjaim

Ezt kaptam ajándékba tőle

Pál Lászlóné: Mondd, mi a szeretet

Könnyű szeretni azt, ki kedves,

szelíd, jóságos és figyelmes,

ki mindig csak ad, de sose kér,

Ó, mennyire szeretjük mindezért.

De azt szeretni, aki durva,

szava sértő arca mogorva,

tudod, hogy tüskés, mégis szereted,

Na látod, ez a szeretet.

Könnyű szeretni a jó barátot,

élvezni vidám társaságot.

De a szenvedőt, ha szánja szíved.

Ha éhezőnek nyújtasz kenyeret.

A tétovának adsz egy jó tanácsot.

Vigasztalod a sírót, hogyha látod.

Letörlöd a fájó könnyeket.

Na látod, ez a szeretet.

Aki becéz vagy lágyan simogat.

hogy tudjuk szeretni azokat.

De szeretni a mindig lázadót,

a hitetlent vagy a támadót,

a közönyöst, a bűnöst, szennyest.

Ilyenek vagyunk, s az Isten így szeret,

irgalma megnyitotta az eget.

Na látod, ez a szeretet!!!❤️

Garai Gábor

JÓKEDVET ADJ

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!

A többivel megbirkózom magam.

Akkor a többi nem is érdekel,

szerencse, balsors, kudarc vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon,

nem kell más, csak ez az egy oltalom,

még magányom kiváltsága se kell,

sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,

ha jókedvemből, önként tehetem;

s fölszabadít újra a fegyelem,

ha értelmét tudom és vállalom,

s nem páncélzat, de szárny a vállamon.

S hogy a holnap se legyen csupa gond,

de kezdődő és folytatódó bolond

kaland, mi egyszer véget ér ugyan -

ahhoz is csak jókedvet adj , Uram.

1978.

Farkas Éva

A magány mélységében

Ha egyszer, egy bús, magányos estén,

Úgy érzed, hogy nem bírod már tovább.

Összeszorítanak rideg falak,

Nincs tér, levegő, szűk lett a szobád,

.

Tudod, semmit nem segít a sírás,

És elfogynak lassan a könnyeid.

A saját bőrödbe vájva érzed,

A nincs, a semmi, éles karmait.

.

Elindulnál, de nincsen már hová,

Az utcán minden sötét és hideg.

A házakban kihunytak a fények,

És alusznak a boldog emberek.

.

Tegyél fel egy régi, kedves lemezt,

És csukd be lassan, lassan a szemed.

Emlékezz, s magadat is becsapva

Fogd meg kezeddel a másik kezed

Szép Ernő: VIRÁGOK

Nincs nekem kedvenc virágom,

melyik szebb, nem prédikálom.

Mind szeretem, mind csudálom,

tavasszal mind alig várom.

És szeretem én a fákat,

amennyit csak szemem láthat.

Szeretem, ó, a fanépet,

a fák is oly szépek, szépek.

Nem mások ők, nézz csak rájok:

égig érő zöld virágok.

Katona Bálint: Maradék idő....

Szeretni még egyszer,

halálosan, aki vár.

Mosolyt venni még,

mielőtt a bolt bezár.

Napot látni még,

mielőtt az est leszáll.

Élni még egy kicsit

mielőtt a szív megáll.

Utoljára valakiben

hinni volna jó,

ne vesszen kárba,

a kimondatlan szó.

Örülni valaminek,

ami szép, ami jó,

mielőtt a szívben esni kezd a hó….

Mert a maradék idő

már nem eladó.....

Bródy János A magány

Amikor egyedül vacsorázol

És magaddal bújócskát játszol

És otthonról hazamennél

Akkor érzed, hogy magányos lettél

Mikor a tükörben idegen az arcod

És eluntad végleg a harcot

Mert tudod, hogy sohase nyertél

Akkor érzed, hogy magányos lettél

És hiába mondod magadnak

Hogy nem vagy egyedül

Hogy más is ugyanúgy magányos

És másnak sem sikerül

Nem vigasztal, hogy sokan vagyunk

Hogy sokan vagyunk egyedül

A magány, az nem az, ami körülvesz

Hanem az, ami hiányzik itt belül

Mikor az évek már összefolynak

És nem jelent semmit a holnap

És magadtól fel se kelnél

Akkor érzed, hogy magányos lettél

Amikor semmi sincs, ami fontos

És nincs már kedved a szóhoz

És mindegy, hogy kit szerettél

Akkor érzed, hogy magányos lettél

És hiába mondod magadnak...