Karácsonyi emlékek

Elgondolkodtam: mi nem csak karácsonykor, minden este együtt vacsoráztunk, együtt ültük körbe az asztalt, ugyanúgy karácsonykor, szilveszterkor, mint az év többi napján.

Ajándék? Fenyőfa, az volt. Rajta néhány szem szaloncukor, fényes sztaniol-papírba csomagolt dió, apró kis üvegdíszek, gyertyák, csillagszórók. És a hegyében egy kis csengő. Emlékszem, felfüggesztve volt rajta egy picike köves gyűrű, egyik évben azt hozta nekem a Jézuska. Pedig nem igazán volt nálunk ajándékozás, arra már nem futotta.

Karácsony előtt 1-2 héttel volt a disznóvágás, akkorra jöttek a rokonság férfi tagjai segíteni. És vacsorára lett a disznótor, ahol már a rokonság nőtagjai is, és az unokatesók is jöttek... akkor volt ünnepi hangulat, édesapám citerázott, keresztapám a felfordított üres vödör alján dobolt... mindenki énekelt, táncolt, még mi, gyerekek is.

A karácsony már csak szűk családi körben, csendes, meghitt vacsora, arany sárgán gyöngyöző húsleves, hurka-kolbász-pecsenye, párolt káposztával. Másnap a nagy fazék töltött káposzta. Volt bejgli, töpörtős pogácsa, hájas (leveles) tészta. Ez utóbbi mint egy becsukott könyv, látszottak a lapjai, mákos, diós, túrós, lekváros.

A szeretet, az egymásnak örülés, a megkülönböztetett egymásra figyelés és hasonlók? Így visszagondolva, akkor sem volt se több, se kevesebb mint az év többi napján. Szerencsére elmondhatom, hogy minden nap megkaptuk azt a figyelmet, azt az ölelést, azt a mosolyt, amennyi kellett ahhoz, hogy boldogságban, békességben, harmóniában éljünk.

Persze ez nem jelenti azt, hogy mi gyerekek soha nem civakodtunk, veszekedtünk egymással, mi is ugyanolyanok voltunk, mint bármelyik másik gyerek.

Akkor még volt hó. Szüleinkkel együtt, mind a hatan, kimentünk az utcára, ott szánkóztunk. Nagy udvarunk volt, ahol a hógolyózós csatákat vívtunk: két csoportra osztva, és akit valaki eltalált a hógolyóval, az kiesett a játékból. Hemperegtünk, fürödtünk a nagy hóban, egymás gallérjába dobtuk a havat, vagy az arcába szórtuk az apró szemmű, finom porhót. Másik nap hóembert építettünk. Rossz fazekat tettünk a fejére, az orra sárgarépa volt, és apró fekete széndarabkák a szemei. És a nyári udvari cirokseprűt raktuk a keze helyére. Persze utána nem győztünk felszáradni odabent a kis vaskályha mellett, kezünket a forró teával teli csészén melegítettük, melyet édesanyánk percek alatt készített el. Szép volt.

Csendes, nem volt hivalkodó, nem volt csili-vili ajándék, és csomagbontás, hasonlók. De úgy gondolom, még ma sem cserélném el azokat a karácsonyokat a maiakkal.