Karácsonyi magány

1. Réges-régi történet, ahogyan nekem mesélték.

Olyan 40-45 év közötti asszonyka sietve dobálja le magáról a ruháit, gyorsan beáll a zuhany alá, nincs már más dolog, megfürödni, öltözni és indulni. Szenteste napján mennek a lányáékhoz, most fogja először látni a 3 hete született unokáját. Két órás autóút odáig, ezek után 2 hétig ő fog babázni, a nászasszony egy kicsit pihenhet. Már alig várja. Mindent bepakoltak a kocsiba, töltött káposzta, sok-sok süti, finomságok, ajándékok kicsinek-nagynak... Csak azt az öltönyt és kosztümöt kell majd levinni, amit az esti vacsoránál fognak viselni.

Miközben gondolatban már ott van, férje beszól az ajtón, még leszaladok a garázsba, jövök azonnal.

Egy pillanatra ismét csak megnézi a feleségét: még mindig milyen jó alakja van, csupa izom, semmi felesleg rajta. Látszik, hogy egész életében mindig sportolt valamit. Gondolja magában, és becsapja maga után az ajtót.

Asszonyka zuhanyt elzár, törölközik, miközben fürdőköpenyt vesz magára, kiszól az ajtón, férjének, szabad a zuhany. Egyelőre válasz nincs. Elkezdi szárítani a haját. Nincs vele sok gond, rövidre vágott, jó tartású haja van, megszárítja, megfésüli. Ennyi.

Kimegy a fürdőből, de férjét a lakásban nem találja.

Magára húzza a pulcsit, farmert, amiben utazik majd, felkap egy kabátot a fogasról, hogy lemegy a garázsba, sietni kell, hosszú az út. De a garázsajtó zárva, a kocsi sincs sehol. Talán közben közelebb jött vele a kijárati kapuhoz?? Ismét fel a lakásba, de a párja ott sincs. Hívja telefonon, de azt kikapcsolta.

Ez meg mi? Hova tűnt, merre van? Tudja, hogy sietni kell! Miközben ilyen gondolatok forognak a fejében, észreveszi, hogy az előszoba fogasra kihelyezett öltöny sincs a helyén!!!!

Mint az őrült rohan vissza a garázsba, kinyitja az ajtót, és az összes csomagot káposztástól, sütistől, mindenestől ott látja. Csak az az utazótáska hiányzik, amibe a férje 2 hétre való ruháit csomagolta... még egyszer körbejárja a házat, de a kocsit sehol sem látja...

Dermedten megy vissza a lakásba. Volt már ilyen máskor is az elmúlt huszonév alatt, hogy eltűnt, de a családot sohasem sorolta hátrább a párja, mint az éppen aktuális barátnőt. Mindig tudta, ha volt valakije, akkor is tudta, hogy nem a hűség mintaképe, amikor hozzáment. Mégis hozzáment.

Most megy el, amikor karácsony van, amikor az első unokájukat először láthatnák, amikor élete egyik legboldogabb napjára készül... Ezt teszi vele, ezt teszi velük?

Ez egy üzenet arról, hogy döntött, választott, hogy ez most teljesen más: most lépett ki a férje az életükből...

Kavarognak a fejében a gondolatok: fel kell hívnom a lányomat, ne várják őket. De gyorsan rövidre zárja a beszélgetést. A lánya is érzi hogy valami nagyobb baj van, nem faggatja az anyját, aki most ott maradt egyedül...

Tudom, hogy nem dühöngtél, nem szitkozódtál, nem cirkuszoltál. Ismerlek, ismertelek jól. Mindig is kemény nő voltál, aki képes volt befelé sírni, aki képes volt uralkodni az érzelmein.

Gondolom beültél a röki közepére, vagy most inkább a szőnyegre, törökülésbe, ahogy valamikor régen is tetted, ha komolyan kellett átgondolnod bármit is. Nem voltam ott, de gondolom, most folytak a könnyeid, és nem tudtad, mit is tégy, vagy egyáltalán van-e még itt bármi lehetőség??

Tudom, hogy nagyon szeretted. Akkor is tudtad, tudtuk, milyen csapodár, amikor már a menyasszonya voltál, de nem volt erőd nemet mondani neki. És ki tudja, hányszor bocsátottad meg a kicsapongásait?

Közel 10 évig voltunk barátnők. Az iskolában 4 évig egy padban ültünk, együtt jártunk edzésekre délutánonként, együtt mentünk moziba, táncolni, szórakozni... és 3 hónap különbséggel egyszerre mentünk férjhez.

Az azóta, napjainkig eltelt közel 50 év alatt alig-alig találkoztunk, de kicsi ez a város, a hírek gyorsan szállnak.

Aztán az idén nyáron két hét alatt 3x is összefutottunk. Köszöntünk és elmentünk egymás mellet. Harmadik alkalommal utánad szóltam. Állj meg! Nem ülünk le egy picit beszélni?? Utánad fordultam, és láttam, hogy a lábad lépés közben egy pillanatra megállt a levegőben, majd lassan tovább léptél. Döntöttél, nem akartál már vissza engedni az életedbe.

Ősszel jött a hír, végképp elmentél. Sajnálom, hogy neked sem jött össze. Sajnálom, ami történt veled, veletek. Sajnálom, hogy nem tudtunk visszatalálni egymáshoz.

Szerettelek, mindig is barátnőmnek tekintettelek, és az is maradsz nekem. Nyugodjál békében.

2. Pár évvel ezelőtti történet

December 24. Még ebéd előtt levittem a szemetet, ne szagosodjon itt a lakásban. A ház másik végében lakó nénike jön hazafelé, látszik rajta, nagyon elfáradt.

- Merre járt? kérdem tőle.

- Kimentem a páromhoz a temetőbe

- Gyalog???

- Nem, út közben ismerősök a szomszéd házból felvettek, ők is oda igyekeztek, és vissza is hoztak, de azért csak elfáradtam.

Nézem az arcát, mennyire törte meg az egyedül lét. Aranyos, kedves kis házaspár voltak, mindig együtt jöttek-mentek párjával, aki lassan már 2 éve hogy elment.

-Tudja kedves (mondja nekem) sütöttem és vittem neki a kedvenc sütijéből, és miközben eszegettünk, beszélgettünk. Most mondta el nekem, hogy ő érezte, hogy nem sok van már hátra nekünk, hát előre ment. Előre ment, hogy amikor majd nekem is eljön az idő, minden készen álljon odafönt, és ne akkor kelljen hirtelen rendezni a dolgokat. De most már minden rendben, várja, mikor megyek utána. Vár engem odafönt.

Nézem az arcát, a szemét. Egy olyan belülről fakadó, belső megnyugvás, békesség látszódik rajta, mint aki tudja!! hogy csak idő kérdése, és ismét együtt lehetnek, együtt lesznek élete párjával.

Hogy magányos napjait is a remény, az ismét eljövő boldogságba vetett hite tölti be, hogy azok után már sohasem fogják elengedni egymás kezét...

Nem tudtam mit mondani, de szerintem nem is kellett. Az ő kis lelkében minden rendben volt. Belém karolt, rám támaszkodot, elkísértem lakása ajtajáig.

Párja odafönt még másik 2 évet várt. Nyugodjanak békében, együtt, egymás mellett.