Tanítás a napsugárnak

Egyszerű, aranyos kis történet, mely mögött hatalmas igazság rejtőzik, és amelyet nekünk is megtanulnunk, követnünk, naponta tennünk kell(ene).

Nem szó szerint, de valahogy így kezdődött:

A kis napsugár társaival együtt boldogan cikázott, ugrándozott fent a ragyogó kék égen. Ugráltak egyik fehér fodros felhőcskéről a másikra, szörföztek a szellő gyenge fuvallatán. Kacagtak, nevettek boldogan és önfeledten.

Kerek szemekkel rácsodálkoztak a világra, a holdra, a csillagokra, a földre és mindenre, amivel életük során találkoztak. Sóvárgó szemmel tekintettek le a földre, csodálattal nézték, ahogy az Öreg Nap fénye megcsillant a tenger fodrozó hullámain, a hajnali harmatcseppeken, ahogy a nyíló kis virágokra vetítette sugarát, símogatta, melengette a fázósan összebújó kis madarakat. Minden olyan szép és olyan csodálatos volt.

Egyszer a kis napsugár így szólt az Öreg Naphoz:

- Én is szeretnék lemenni a földre, szeretném érezni a talpam alatt a földet, a tenger habjainak simogatását, a lágy szellőt, a virágok illatát, hallgatni a madárdalt. Segíts, hogy legalább 1 napig lent lehessek a földön.

- Gyenge vagy te még ahhoz, sokat kell még tanulnod.

- Tudom, tudom, de úgy szeretném.

- Ha valóban ezt akarod, ám legyen: és az Öreg Nap egy erős, vastag fénysugárral letette a kis napsugarat a földnek azon oldalára, ahol éppen éjszaka volt.

-De Atyám! Itt sötét van! sikoltott fel a kis napsugár.

-Hát világíts! Jött a felelet föntről.

És a kis napsugárnak eszébe jutottak a korábbi tanítások: világítani ott kell, ahol sötétség van!

Ott kell a fényt, a ragyogást, a melegséget és a szeretetet adni, osztani, ahol a sötétség uralja az életet. Ahol nincs remény, nincs béke, megértés, megbocsátás, szeretet, csak gyűlölködés, bosszúállás, harc és ármánykodás.

Eszébe jutott a tanítás: sötétség ellen nem harcolni kell, hanem fényt, és szeretetet vetíteni rá, mivel szeretet ellen nincs fegyver! A sötétség vagy behódol a fénynek, vagy elmenekül!

Igen, emberek vagyunk itt mindannyian. Tanulunk, fejlődünk, változunk és változtatunk.

Meg kell tanulnunk elengedni régi bántalmakat, régi fájdalmakat, tanulnunk kell a megbocsátást.

Mellette tanulnunk kell azt is, hogyan lehet úgy élni az életünket, hogy másoknak mi magunk is minél kevesebb bántást, bánatot okozzunk.

Tanuljunk meg odafigyelni másokra, vigyünk fényt oda, ahol bánat, fájdalom, keserűség van. Pár kedves szó, a hit, remény keltése, amitől kigyúl a fény a másik szemében, mosoly a szája sarkában, derű, hit, bizakodás költözik a lelkébe.

Ha mi magunk nem vagyunk képesek túl lépni a mások által okozott bántásokon, ha nem vagyunk képesek lélekben megbocsátani a másiknak, azzal csak saját életünket, saját egészségünket romboljuk. Hát tanuljuk a megbocsátást is!

Annyi, de annyi lehetőség van arra (sajnos) hogy meglevő erőnket a jóra, a szépre használjuk, és ne a bántásra, békétlenségre, harcra.

Világíts! Világítsunk együtt, a sok kis napsugár fénye itt a földön egybe fonódik, erejük megsokszorozódik, és közös erővel egyre több lesz a fény, és a melegség, a szeretet, béke.

Tegyük meg minden nap, amit ezen a téren éppen meg tudunk tenni.

Világíts! Világítsunk!