Amikor közeledik a 70...

Érzem, nem esnek már jól a szülinapok. Sosem féltem a haláltól, de az oda vezető úttól igen.

Miért kell elhasználódni, milyen szép is lenne, ha ki tudnák az elromlott alkatrészeket cserélni, mint a kocsikban és minden menne tovább. Persze az tárgyaknak nincs lelke, ami hamarabb jelzi a veszélyt, mint az esendő lélek.

Ha közeledsz a 70-hez. Csak arra gondolsz mi volt ekkor, meg ekkor, amikor még huszonéves voltál. A szerelemre, ami ha nem is legfontosabb, de ha nem élted át, akkor nem is éltél. Minden csalódással, minden szenvedésével együtt is. Visszajönnek régi képek álmaidban, ahol találkozol régen meghalt rokonaiddal, esetleg apáddal, anyáddal vagy a gyerekeddel, akik idő előtt itt hagyták ezt a"siralomvölgyet".

Pedig tudjuk, míg élünk, mindig várunk valamire: új szerelemre, barátságra, gyerekszületésre vagy épp az unokáéra. Aztán várjuk az óvodai, iskolai éveket, gyönyörködünk a kicsi vagy már nagyobb unokáinkban. Várjuk a ponthatárokat, aztán a diplomát. Várjuk, ki mire viszi, és talál-e itt még helyet magának ebben az országban.

Rettegünk, hogy ők is elmennek szerencsét próbálni a nagyvilágba.

Istápoljuk, ha még van beteg társunk és számítunk rá, hogy Ő ott lesz, ha eljön a pillanat.

Minél jobban közeledik a 70, annál félelmetesebbnek tűnik.

Nem kéne, de naponta megbeszélitek ki lesz az első és szerencsésebb.

Az út készen áll, VALAKI tudja merre visz az ösvény, amin még végig kell menni. Csak épp mi nem tudjuk. Azt hiszem én szeretném tudni, hogy felkészüljek rá. DE hiába, ezt nem tudhatjuk, mi áll még ellőttünk.

Ezért minden nap fontos valamiért. Valaki jön? Valaki hív?

Valakit még érdekel, hogy itt vagy-e vagy már odaát.