Anglia és ami megelőzte

Régi Hoxás vagyok, sokan ismernek, nem mindig voltam boldog ember, de mindig próbáltam az lenni. A családi életünk pedig nagyon jó volt. Szerető férj, egy (most már lassan három éves) lányka, nagyon jó anyós, barátok.

Persze megvoltak a mindennapi gondok, mint mindenhol, de összességében nagyon jó volt. 2 éve elterveztük, hogy kimegyünk Hollandiába, de anyósom azt mondta, ő már nem igazán tudna megszokni egy másik országot.

A 2010. év elején panaszkodni kezdett, hogy nem jó az ágya, fáj a háta, kicseréltük, de nem lett jobb. Nagy nehezen rávettük, vizsgáltassa ki magát, de elég csökönyös, orvost látni sem akart. Végül egy csontritkulás vizsgálat nyomán megmondták neki, hogy nagyon komoly csontritkulása van. Hittük mi ezt akkor.

Csak nem múltak a panaszai, így a szomszédunk, nem mellékesen a legjobb barátnőnk, rávette egy vérvételre. Tekintve, hogy ő a háziorvosunk asszisztense, így könnyen levette otthon neki a vért. 4 nap után megjött az eredmény, ami elsőre sajnos egyértelműen komolyabb bajra utalt.

Augusztus 17-én befeküdt a kórházba. Másnap bementünk meglátogatni, szabályosan leugrott az ágyról, nem voltak fájdalmai (morfium tartalmú elég erős fájdalomcsillapító). Örültünk, hazafele bementünk vásárolni, akkor kaptam én a telefont, hogy Apum rosszul lett, kint a mentő, már harmadszor próbálják újraéleszteni. Pokoli 20 perc volt hazafelé.

Azt tudtam, hogy ennyi klinikai halál után nem sok esély van, de úgy gondoltam, ha hazaérek és a kórházban azt mondják, hogy még él a teste, valakinek felajánlom a szerveit, hogy így élhessen tovább. Hiú remény volt... Így jött el augusztus 18. A néhai apósom halálévfordulója előtt egy nappal, a gyermekem hónapfordulóján, Apu elment.

Temetés (nem kis költséggel), majd visszakoncentrálni mellette Anyósomra, aki egyre gyengült. Aztán jött a diagnózis: többszörös áttétes rák. Gyakorlatilag mindenhol. Sajnos vagy szerencse... nem sokáig volt velünk már. Szerencse, mert talán annyit nem szenvedett.

Így szeptember 24-én reggel jött a telefon a kórházból. Itt már lelkierőnk, és anyagi korlátaink végére értünk. Kifizettük minden tartalékunkat... és elkezdődött a mindennapi harc. Együnk vagy rezsit fizessünk?

A harc addig ment, amíg több havi sakkozás után leültünk a férjemmel, hogy mi legyen. Mit csináljunk, mert ha ez így megy, mindent elbukunk.

Másnap felhívott a gyerek keresztapja, aki Angliában él, hogy nem lenne-e kedvünk kijönni, hiszen már tulajdonképpen semmi nem köt oda.

A döntés megszületett. A lakás eladással óriási szerencsénk volt, minden tartozást ki tudtunk fizetni, és egy kisebb tőkével tudtunk kijönni. Így 2011. március 21-e óta élvezzük az ittlétet. Nem ajánlom mindenkinek, ismerős nélkül, jó nyelvtudás nélkül ne induljon el senki. Most már nagyon megválogatják, kiket vesznek fel.

Nekem óriási szerencsém volt a munkával, és több embernek tudtam munkát szerezni, mivel sikerült hamar középvezetői állást kiharcolnom. Így dolgozik az itteni magyar barátnőm nekem, a férjem is, és most jön ki egy magyar barátnőm otthonról.

Mélyen átérzem az otthon maradt emberek mostani helyzetét. A mindennapi gondokat.

Csak azt tudom mindenkinek kívánni, hogy sikerüljön valahogy túlélni a mostani helyzetet.