Egy élet nehéz kezdete és csodálatos születése

Amikor Barnus 8 hónapos volt, férjemmel egyik együttlétünkkor "baleset" történt, de számolgattam és úgy gondoltam, hogy nem lehet baj, sőt az járt a fejemben, hogy Barnusomra is mennyit vártunk, nálam nem csúszhat be baba.

De csak járt az agyam és ami furcsa volt, hogy kezdtek ismerős érzéseim támadni, nem hányingerre gondolok meg a rosszul létre, hanem arra a csodálatos érzésre, amikor tudod, hogy egy élet van a pocakodban. De még akkor is hessegettem a témát a fejemből. Aztán végül is vártam, hogy jöjjön meg, de nem jött...és a teszt pozitív!

Igazság szerint 2 dolog járt a fejemben: először is boldogság öntött el, másodszor pedig félelem, hogy itt van a 8 hónapos fiam, a párom meg tudtam, hogy nem akar másik babát ilyen hamar egyáltalán. Sőt Ő már régebben kijelentette, hogy nem is szeretne több gyereket!

És itt kezdődött a bonyodalom....bejelentettem, hogy babát várok, persze hallani se akart a dologról a párom, olyan szinten kiakadt, hogy esetleg én gondolkozom azon, hogy legyen még egy babánk, hogy nagyon. Még sosem láttam ilyennek, nagyon beijedt!

És elkezdődött a huzavona, mert hogy én semmiképp nem akartam elvetetni, de ő meg csak azon a véleményen volt, hogy de igen, muszáj! Jöttek a kifogások, amik talán nem is voltak kifogások, de engem nem érdekelt akkor, hogy kicsi a lakás, anyagilag később nehéz lesz, lakáshitel stb. Tehát őszerinte nem fér bele még egy baba most, ami valahol igaz is volt, de nem is! És a sok, mindennapos veszekedés után, miután már idegileg olyan szinten ki voltam, hogy én is "beláttam", hogy most valóban nem alkalmas, de a szívem megszakadt, hogy ha arra gondoltam, hogy....le se tudom írni, most is a sírás kerülget, ha visszagondolok.

Lényeg, hogy beleegyeztem és egyik nap elindultunk a kórházba, hogy akkor essünk túl rajta, de közben állandóan imádkoztam az Istenhez, az Angyalokhoz, akárkihez, csak hogy segítsenek, ha rosszul döntök, csak ezt mondogattam magamban, hogy ne engedjék megtenni, ha ennek a babának meg kell születnie. Beértünk a kórházba, ez Karácsony előtt egy-két héttel volt...mondanom sem kell, hogy éreztem magam. Felvették az adatokat, elküldtek műtétet megelőző vizsgálatokra és vártunk. Egyszer csak jön a doki, hogy nem fog menni a dolog, várnom kell egy hetet, mert mindenki szabadságon van az ünnepek miatt és majd egy hét múlva, egy másik kórházban tudják elvégezni a műtétet. Akkor voltam 6 hetes! Ne kérdezzétek, hogy miért alakult így, de én olyan megkönnyebbülést még nem éreztem, mint akkor, de tudtam a harc még csak most kezdődik igazán.

Mert nem mertem bevallani a páromnak, hogy nem fogom megtenni, de annyira elegem volt akkor a sok-sok veszekedésből, hogy egy pár nap szünet kellett, persze tudtam, hogy ezzel csak rontok a helyzeten, de kellett, hogy gondolkodjak, hogy helyre tegyem magamban a dolgokat, már amennyire lehet. Párom abban a hitben volt, hogy egy hét múlva megyünk újra, ő le is volt nyugodva. Aztán egyik nap nem bírtam tovább és elmondtam, hogy képtelen vagyok megtenni, kértem, könyörögtem, hogy értse meg, hogy nem tudnék lelkileg rendbe jönni, ha ezt most megteszem. Persze tudtam, hogy nem fog megérteni és kezdődött minden elölről, odáig fajult a helyzet, hogy mindennap el akart költözni (csak mellékesen leírom, hogy egyik nap sem ment el), volt, hogy éjszaka jött haza és úgy csináltam, mintha aludnék, de hallottam, ahogy a fiunkra borul és sír, hogy ő nem akar elmenni, de nem ért meg engem és nem tudja elfogadni a döntésem!

Borzalmas napok voltak azok.

Aztán teltek a hetek, végül is velünk maradt, kezdtünk már beszélgetni is normális hangon. Persze arra figyeltünk, hogy a gyerek előtt visszafogjuk magunkat, de szegénykém biztosan érezte Ő is, hogy nincs minden rendben, igaz mondom akkor Ő még csak 8 hónapos volt. Végül is el kellett telnie 2-3 hónapnak, mire a régi kapcsolatunk visszatért valamelyest, de éreztem, hogy Ő még mindig nagyon becsapottnak és bántva érezi magát, nem simogatta a gömbölyödő pocakom, nem járt el velem a vizsgálatokra. Ez nagyon rossz volt, de soha nem erőltettem semmit, úgy voltam vele és bíztam benne nagyon, hogy talán egy nap rájön, hogy ez a baba is az Ő gyereke és Őt is szeretni fogja, ugyan akkor féltem is, hogy nem így lesz.

Aztán olyan 7 hónapos terhes voltam, amikor észrevettem, hogy az ágyban fekve néha meg-meg simítja a pocakom vagy, amikor elment mellettem akkor is végig húzta a kezét vagy amikor megcsókolt hozzáért szintén. Aztán néha szóba került a téma, elmondta, hogy fél, hogy hogyan fog hozzá viszonyulni, mert jelen pillanatban úgy érzi, hogy neki csak az első fia van, de ettől függetlenül már elfogadta a helyzetet, de fél, hogy Őt hogyan fogja szeretni...ezek borzasztóan fájtak nekem, sokat sírtam is, de még mindig reménykedtem, hogy hátha máshogy érez majd.

Aztán 9. hónapba léptem, akkor már szinte úgy viselkedett, mint az első terhességnél, sokat simogatott minket és már többször kijelentette, hogy jó lenne, ha már megszületne. Akkor már túl voltunk sok beszélgetésen, síráson...talán ez is segített kicsit.

Kicsit bepánikoltam, mert kiderült, hogy csak külföldön van munka a páromnak és muszáj volt mennie, ekkor 38 hetes voltam. Imádkoztam, hogy legyen velünk ennél a szülésnél is, mert az elsőnél nagyon segített, hogy bent volt. Mondta is, hogy ha szerencsénk van, akkor megvárja, míg hazaér és Ő is bent lehet, mert szeretne bent lenni! Augusztus 7-re voltam kiírva, de annyira bizonytalan volt, hogy akkor születik, mert az első Manómat 2 héttel túlhordtam és indítani kellett. Itt is erre számítottunk egyébként.

Végül párom hazajött július végén, augusztus 2-án, a 3 éves házassági évfordulónkon mentünk be együtt reggel a kórházba, mert a dokim meg akart nézni, hogy mizu ott bent és közölte, hogy nem igazán kéne hazamennem, mert eléggé nyitva vagyok és ma bizony szülünk...én csak néztem rá, hogy mi van, ááá én biztos nem szülök ma, Ő csak röhögött rajtam, hogy de bizony higgyem el! Voltak ugyan jóslófájások, de nem olyan vészesek, egyáltalán nem úgy keltünk fel aznap, hogy ma meglesz a Babánk!

Végül is hazamentem én is a párommal a cuccokért, meg főleg azért, hogy elköszönjek a nagyfiamtól, na az sem volt egyszerű, legalább is nekem, szerencsére Ő nagyon jól viselkedett itthon.

Visszaértünk 11-kor, és érdekes módon éreztem, hogy fájdogálok és kezdtem némi rendszerességet is felfedezni a dologban, de bírtam a gyűrődést. Fél 12-kor szerettek volna már a szülőágyon látni, de annyi szülés volt aznap délelőtt, hogy nem volt hely, így egy külön szobába vittek NST-re, ahol már igazán éreztem, hogy fájok és meg is jegyezték, hogy micsoda szép fájásaim vannak, mondom, igen érzem őket. Furcsa volt nekem, mert az elsőnél nem volt semmi, még csak jóslóm se.

Délbe a szülésznőm már rohangált le-föl, hogy nagyon-nagyon gyorsan kerítsenek nekem szülőágyat, mert itt fogok megszülni az NST-szobába! Akkor kezdtem aggódni kicsit, de végül is dél körül lett szabad ágy, jött a dokim, kaptam az EDA-t, ami szerencsére most hatott, nem úgy, mint az elsőnél, bár olyan gyorsan történt minden, hogy már szinte a tolófájásokat éreztem és végül 13 óra 37 perckor megszületett, a mi második gyönyörűségünk, Kristóf Márk (a párom adta a nevet neki) 4400 grammal és 52 cm-rel.

Apa elvágta a köldökzsinórt, elvitték lemérni, megmosdatni, majd visszajöttek, Ő fogta, míg engem varrtak és gügyürészett neki és, ami a legszebb volt azon kívül, hogy megszületett, hogy láttam könnyes a szeme...és láttam, hogy boldog!

Azt kell mondjam, hogy nagyon szereti Őt is, egy kicsit sem viszonyul hozzá másképp, mint az első fiunkhoz, én pedig boldog vagyok, nagyon boldog, hogy így alakult.

Egy dolog aggaszt kicsit, mégpedig a bűntudat, hogyha visszagondolok az első időkre, hogy majdnem megtettem, ha aznap van orvos, aki elvállal....és most, ahogy benézek a kiságyba, csorognak a könnyeim, hogy milyen gyönyörű, egészséges, imádni való gyermekem van, akit nagyon-nagyon szeretek, szeretünk a tesójával együtt!

Teljesnek érzem magam és nagyon boldognak!