Minden megváltozhat

2010 februárjában már tudtuk, hogy meg fognak változni a dolgok körülöttünk. Bár még csak 22 éves vagyok, de már nagyon vártuk, hogy a teszten két csík legyen, amikor megjelent a második is sírva fakadtam, és elküldtem a vőlegényem, hogy hozzon még párat. És hozott és mindegyiken megjelent a várva várt második csík.

Valahonnan mélyről jött az a boldogság. Elszorult a torkom, hogy meg fog történni. Hamarosan család leszünk.

Az esküvőnket július 17-re tűztük ki. November 17-re voltam kiírva, jó sok tennivaló akadt, hogy megszervezzük a mi napunkat, ahol már hárman álltunk az oltár elé. 20 hetes terhes voltam amikor elmentünk egy plusz ultrahangra, az esküvőnk előtti héten volt. Szerettünk volna tudni, hogy kisfiunk vagy kislányunk lesz-e. És kiderült, hogy bizony kék kis ruhákat kell vennünk majd a nászúton. Azonban felfigyelt az ultrahangot végző orvos még egy dologra, túl lassú volt a szívhang. Elküldött, hogy sétáljunk hátha alszik a manónk fél óra múlva amikor visszamentünk, nem változott a szívritmus. Másnapra azonnal elküldtek a plusz vizsgálatra. Amikor a doktor úr elkezdett vizsgálni értetlenkedve megkérdezte, miért is vagyok én itt mondtam, hogy nagyon lassú szívhangot mértek egy napja, azt mondta, ezt nem érti mert most rendellenesen gyors és ez nagyon nem jelent jót.

Nem értettem a felét se annak amit mondott, de azt értettem, hogy baj van.

Nagyon megijedtünk, esküvő előtt amúgy is már eléggé feszültek voltunk. Nem is kellett több egy dolgot tudtam, hogy nem akarom elveszíteni tudtam, hogy Ábelnek fogják hívni és tudtam, hogy meg akarom ölelni a kisfiam. Vettünk otthonra szívhang hallgatót naponta ötször mértem a szívritmust, csak minimális eltéréseket tapasztaltam. Az elején két naponta kellett mennünk, hogy nagy géppel orvos is lássa a kicsi szívét, hogy rendesen fejlődik-e a keringés. Mindent rendben találtak, így lassan már csak hetente aztán 2 hetente kellett fél napokat a váróteremben töltenünk. Szerencsére soha többet nem láttak semmi rendelleneset. A gonosz kis hang azonban ott maradt, hogy baj lehet, hogy nem tudják mit láttak, hogy nincs magyarázat. Megőrjített a bizonytalanság.

Az esküvőnk volt életem egyik legszebb napja minden úgy alakult, ahogy elképzeltem. Az én tündér mesém volt. A férfi, akit szeretek mellettem volt és csak vártuk a novembert.

A pocakom szépen kerekedett és kialakult köztünk egy olyan láthatatlan kapcsolatot, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Úgy éreztem sosem leszek többet egyedül. Akartam, hogy tudja rám mindig számíthat majd bárhogy is alakuljanak a dolgok. Mindennél jobban szeretni fogom őt.

Egész októberben voltak már jósló fájdalmaim.

Az utolsó heteket már nehezen viseltem. A cipőfűzőmet sem tudtam egyedül bekötni, és november 6-án hajnali 3-kor olyan fájdalomra ébredtem amilyet előtte még sosem éreztem. Valahogy máshogy fájt, mint előtte bármi. Lezuhanyoztam és indultunk be a kórházba a férjem végig velem volt. Az első vizsgálatok nem voltak túl biztatóak, alig egy ujjnyira voltam kitágulva és ez nem is változott. Délelőtt 11-kor még mindig nem történt semmi. A gond az volt, hogy rosszul fájtam, elmagyarázta a szülésznő, hogy nem lesznek erősebbek a fájások mert a mérhető legmagasabb szintűek, csak nem elég hosszú így nem tudok rendesen tágulni.

Nem szerettem volna érzéstelenítést, de mégis kellett. Csak így volt esélyem, hogy ne legyen császár a szülés vége. Féltem tőle és nem szerettem volna, ha a műtőbe kell mennünk, emlékszem sokáig sétálhattam kint, a férjem jött velem és amikor jött a fájás, megölelt.

Délután 2-kor már elképesztő fáradt voltam, megkaptam az epit és minden könnyebb lett. De csak kis adagot kértem, hogy a kitolási szakaszt már érezhessem. Fél négykor elkezdődött. Ha jól emlékszem a háromszor nyomtam, amikor az orvosom azt mondta megérinthetem a fejét. Odanyúltam és éreztem egy meleg valamit, olyan energiát adott amiről nem gondoltam, hogy képes vagyok még előhozni magamból. Látni akartam és már annyira közel volt. Egy utolsó nyomás és 4 órakor 3150 grammal és 51 cm-rel megszületett a kisfiam, Varga-Kovács Ábel. A mellkasomra fektették.

Nem tudtam megszólalni, csak némán sírtam és csodáltam őt. Akkor tudtam, hogy szeretni fogom amíg csak élek.

A szívproblémák miatt nem maradhattunk együtt, nagyon nehéz volt őt elengedni. Megfigyelték 24 órán át, engem 6 óra elteltével letoltak a szobákba. Egyedül voltam és üresnek éreztem magam. Hiányzott a lényegem. Pedig még csak egy percre láttam, mindennél jobban hiányzott nekem. Amint engedték felmentem az intenzívre és csak ültem ott a kis ágya mellett és fogtam a kezét. Másnap reggel volt életem legboldogabb napja, amikor egy mosolygós nővér bepólyálva megkérdezte, ki a Varga-Kovács Ábel anyukája... ÉN. Anyuka vagyok, az ő anyukája. Mindennél jobb volt, hogy mellette feküdhettem. Minden megváltozott egy pillanat alatt, amikor hazajöttünk és hárman feküdtünk be az ágyba. Család lettünk.

Ma 9 hónapos a kismanóm. Már kézen fogva sétál, megölel és megpuszil. Egyre jobban szeretem és mindig is szeretni fogom, ameddig csak élek.

Ez egy olyan érzés, amit soha nem vehet el tőlem senki. Örökre megőrizhetem.