A betegségem neve: Pica

Sok idő kellett míg eljutottam odáig, hogy ha félig is, de szembenézzek magammal. Sok erő kellett, hogy ki is írjam mindezt magamból, hiszen a világ előtt titok és ha valaki mégis észrevesz valamit, azt kerülöm, vagy hazudozok mindenfélét.

Azt hittem bolond vagyok, ha nem teljesen, de félig biztos, ami - főként gyerekkoromat tekintve - nem is lenne csoda. Aztán kb. két éve volt egy műsor az egyik adón késő este, amikor megdöbbentem, mert láttam egy lányt, aki tépte a haját és megette a végét. Azon az éjjelen végig bőgtem, félig az örömtől, félig a bánattól. Örültem, hogy nem vagyok egyedül aki tépkedi a hajszálát és sírtam, hogy ez egy létező, mást is kínzó betegség.

Ha abból indulok ki, hogy más milyennek ismer - hát nézzük: vidám, kétgyermekes, kiegyensúlyozott, jó fej, 30 éves csaj, aki magabiztos, talpraesett, határozott. Semmi feltűnő, semmi kirívó. És ami vagyok: nagyon szeretethiányos, gyenge,törékeny és beteg. Betegségem meglátásához elég, ha göndör, dús hajamat középen elsimítom, mert alatta kopasz folt éktelenkedik. Nem hullott ki, én tépkedem ki szálanként, aztán sírok, hogy miért teszem, miért nem tudom magam leállítani, miért nem veszem észre, amikor a hajamhoz nyúlok.

Egy kicsit a Picáról tudományos orvosi szempontból:

A Pica olyan termékek iránti sóvárgást jelent, melyek nem emberi fogyasztásra valók. A leggyakoribb dolgok, melyeket a Pica jeleit mutató emberek megesznek a következők: homok, kosz, kréta, vakolat, szén, cigaretta hamu vagy csikk, papír, haj, széklet, gomb, ragasztó, fogkrém, szappan és így tovább, a lista szinte végtelen. Az orvosok szerint sok minden kiválthatja pl szorongás, vérszegénység, ólom expozició. Gyógyításáról sok jót nem olvastam, próbálkoznak pszichológussal, antidepresszánsokkal, de még sose hallottam olyanról, aki teljesen kigyógyult.

Az én betegségem 9 éves koromban kezdődött, amikor az erdő közepén megerőszakolt egy ember, nem a nemi szervével, csak fél kézzel. Előtte és utána is sokat voltam egyedül, de utána már féltem. Amikor kiszabadultam a kezéből, a hajamnál fogva elkapott és egy csomó ki is tépődött a hajamból, úgy szaladtam el. A kitépett csomó helye besebesedett és én ezt kezdtem - mikor egyedül voltam – lekaparni, ezzel együtt a hajamat is kihúzni. Amikor egyedül voltam, mindig ezzel vezettem le a félelmet, ami a szokásommá vált, majd rabságába kerültem, olyannyira, hogy a következő ősszel már az iskolában is feltűnt, hogy foltokban kopasz a fejem.

Szüleimnek is feltűnt, de ők lerendezték egy „Ne húzogasd a hajad!” mondattal. A stressz később fokozódott, amikor anyám teljes alkoholista lett, mindennapos veszekedések, verekedések vettek körül és amikor szüleimet hallottam, bemenekültem a magam zárt világába és a paplan alatt téptem a hajamat.15-18 éves korom körül már elkönyveltem magamban, hogy bolond vagyok, hiába akartam abbahagyni, mindig jött olyan esemény, ami miatt visszaestem. Ekkor már olyan kopasz voltam elöl, hogy a tarkómról fésültem előre a hajam, hogy valamit takarjon. Mindig csak elől tépkedtem és egy idő után a hajvéget lerágtam. Tudom, hogy undorító, ez olyan lehet, mint amikor más a körmét rágja, vagy van aki a sebeket tépkedi és meg is eszi. Például anyámnál láttam ilyet, tehát elvileg akár részben örökölhettem is, amit az erőszak hozott a felszínre. 16 évesen anyám megégett, én oltottam el. Újabb lökés bezárkózni. Majd 17 évesen terhességmegszakításom volt, mert a baba megsérült baleset miatt. Majd ezután eljöttem otthonról, a saját lábamra álltam. 19 évesen újra megerőszakolt egy férfi, mert kaptam tőle egy bekevert teát. Ekkor már nagy önpusztítást végeztem. Majd jött egy forduló az életemben: a férjem, aki egy nagyon biztonságos, nyugodt, szeretetteljes életet biztosított nekem, olyat, amit előtte sosem kaptam. Mellette kezdtem nővé válni. Az addigi bakancsos, metál/trance, baseball sapka mögé bújt valaki elkezdett átalakulni. A szeretetnek, törődésnek köszönhetően egyre ritkábban téptem a hajam és megindult a hajnövekedésem.

Most novemberben 30 éves leszek, van két csodálatos fiam, 4 és 5 évesek, a hajam annyira megnőtt, hogy hátra és oldalra is fésülöm, de középen nem tudom elválasztani, mert ott nem tudott még visszanőni. Nem nagy helyen, egy kis foltban. Még mindig tépem a hajam, az elmúlt 2 évben kicsit sűrűbben, minket is érint a válság, sok mindent vesztettünk anyagilag, stresszesebb vagyok. Sokat javultam, ha belegondolok, 20 évesen milyen szörnyen néztem ki, nem csak külsőleg javultam, hanem akaraterőben, magabiztosságban is. Van olyan időszak, amikor meg tudom állni, hogy ne tépkedjek, de ha nagyobb nehézségbe ütközök, vagy épp nem kapom meg a kellő szeretetet, törődést, újra a hajamhoz nyúlok.

Eddig azt hittem, egyedül vagyok és bolond, míg meg nem láttam a tévében, hogy vannak sorstársaim, s a betegség neve: Pica. Annak, aki ebben szenved, tanácsot nem tudok adni, hiszen magamról tudom, képtelen lennék orvoshoz menni azzal, hogy több mint 20 éve tépem a hajam és még meg is rágom. Nem attól félek, hogy rám dob egy kényszerzubbonyt, hanem hogy betegségem ritka, talán én többet tudok róla, mint az orvos. Nem akarok egyik orvostól a másikig menni és mindenhol elmondani a nagy „de miért csinálja, kérem?” kérdésekre, hogy én ezt nem akarom, sokszor észre se veszem, mégis megteszem. Lehet egyszer lesz kellő bátorságom - legalábbis remélem. Attól félek, kijelentik, elmebajos vagyok, pedig nem.

Sosem mondtam senkinek, hogy miért vagyok foltokban kopasz, mindig azt mondtam, a stressz miatt kihullott, vagy a hormonok meg a szülés... Mára kevesen vannak, akik észreveszik, hogy valami nincs rendben. A férjem sem tudja pontosan, mi megy végbe bennem, nem is kérdezte, de ha kérdené, neki se tudnám őszintén elmondani. A családom is amikor erre terelte a témát, én kikerültem a válaszadást. Szégyellem és nagyon nehéz. Bárcsak mindig boldog, kiegyensúlyozott lehetnék és megszűnhetne ez a kényszer. Bárcsak...

Remélem adhattam másnak is a cikkel egy kis lelkierőt, hogy utánanézzen, miben szenved és több lesz a bátorsága, mint nekem.