Karácsonyi mese

Amikor Heródes király napjaiban Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, íme napkeletről bölcsek érkeztek Jeruzsálembe, és megkérdezték: Hol van a zsidók most született királya? Mert láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk neki…

Egy városszéli kis faluban karácsony előestéjét ünnepelték. Az utcák már üresek voltak, de minden ház ünnepi díszben állt, a bent lévő emberek szívét a szeretet töltötte meg és várták a kis Jézus születését, mintha valóban most születne meg először e világra.

A falu végén egy takaros házból is ünnepi fény világított, mint az ablakba állított gyertyák fénye, melyek szeretetet sugároznak szét az egész világba. Bentről a Biblia szavai hallatszottak. Odakint hatalmas, sűrű pelyhekben hullott a hó, mintha valóban a mesebeli Holle anyó rázta volna a párnáját, hogy beterítsen mindent a végtelen fehérséggel, megajándékozva ezzel az embereket egy csodaszép téli, havas tájjal. A telelő madarak, akik nem utaztak el melegebb vidékre, a ház pajtájában összebújva figyelték a hatalmas hópelyheket. A kert is elnéptelenedett, minden állat bevonult a maga vackába, a Berci kutya, pedig bekéretőzőtt a házba, és meghúzódott a szoba egyik sarkában.

A nappali egy nagy, tágas szoba volt barna bútorokkal, középen egy nagy kerek asztallal körülötte kényelmes fotelekkel. Az ablak mellett egy kanapé állt, mellette egy hatalmas fehér kályha ontotta a meleget.

Időnként egy bajuszos, ősz férfi megetette az éhes tűzet, aztán visszahúzta szemüvegét, leült a fotelbe, könyvet olvasgatott, teát kortyolgatott. Az asztal telis – tele volt mindenféle finomsággal; pogácsával, piskótával, mézeskaláccsal, csokoládéval és gőzölgő teával. Az idős ember melletti fotelben egy deres hajú asszony ült, kezében a Bibliát tartotta abból olvasott a kanapén heverésző kis unokájának. Anna szerette, ha a nagymamája mesélt. Tíz éves pufók kislány volt, nagy barna szemekkel, barna copfokkal. Az ablakon lévő jégvirágokat bámulta és közben a történetre figyelt, bár kívülről ismerte.

Akkor Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét…

Anna már csak néhány szót hallott, valami különös dolog történt vele. Nem aludt mégis álmodott, képzelete ébredezni kezdett, lassan elhagyta a szobát, a falut, az országot, ezt a világot és elutazott valahova messzire, nagyon messzire, egyenesen Jeruzsálembe, Heródes király udvarába.

Egy hatalmas palota kapuja előtt szolgálók beszélgettek. Anna odalopódzott hozzájuk és hallgatózni kezdett:

- Az előbb hallottam, hogy a király magához hívatta azokat az idegeneket, hogy kiderítse, hol van az az állítólagos új király, aki a napokban született.

- elnézést. Kérem – vágott közbe a kislány – meg tudnák nekem mondani, hogy kijöttek- e már a bölcsek?

A szolgálók elmondták, hogy az idegenek még Heródesnél vannak, és elirányították Annát a karavánhoz, ahol a bölcsek kísérete várakozott.

A kislányka gondolkozni kezdett, vajon a kapu előtt várakozzon, vagy a karavánnál. És mégis mit mondjon majd a bölcseknek, talán azt, hogy a jövőből, egy másik világból jött és velük akar menni Betlehembe, hogy láthassa Jézust, mint kisdedet, végre szemtől szembe, hiszen mióta csak az eszét tudja minden nap beszél vele az imáiban, szereti őt teljes szívéből. Be kellett látnia, hogy a felnőttek, őt, egy gyereket ezzel a történettel biztosan bolondnak tartanák, és nem vinnék magukkal, hanem a szüleit akarnák megkeresni, mert egy kicsi lány nem sétálgathat így egyedül. Máskülönben ő ezt nem kockáztathatta meg, végre itt van Jeruzsálemben egy karnyújtásnyira Jézustól és tudta, neki mindenképpen oda kell mennie. Viszont nem csak Jézust akarta látni, hanem Máriát is, akit Égi Édesanyjaként szeret, akihez minden nap beszél elalvás előtt, kérve őt, hogy vigyázzon a szüleire odafenn az égben. Anna ugyanis árva volt, a szülei szeretete nélkül nőtt fel, igaz nagyszülei nevelték hatalmas szeretetben, elárasztva őt minden jóval, tanították imádkozni, ragaszkodni a jóhoz, szeretni Istent és embert egyaránt. A kislánynak vidám élete volt, mégis látni akarta azokat, akiket szeret, hiszen valljuk be, igencsak nehéz olyasvalakit szeretni, akit csak képeken láttunk. Most itt volt az alkalom a találkozásra. Anna döntött. Észrevétlenül odaosont a karavánhoz, mellette talált egy nagy csomagot, amibe takarókat tartottak. Kivett hát néhányat közülük és bebújt a tágas dobozba, és reménykedett, hogy a bölcsek nem veszik észre és így velük tud menni. Szerencséje volt, mert amint a bölcsek kijöttek Heródestől azonnal indulni akartak, hogy távol kerüljenek ettől a képmutató királytól, aki akármilyen kedvesnek is mutatkozott, nem tudta becsapni őket. Átláttak rajta, rájöttek gonosz tervére, ezért amint a karavánhoz értek, felpakolták csomagjaikat és azon nyomban útnak indultak, mit sem sejtve arról, hogy időközben akadt egy potyautasuk is. Az úton beszélgetni kezdtek, a Messiásról tanakodtak. Mindegyikük elmondta hogyan képzeli a nagy királyt, ha majd felnő. Hatalmas úrnak és kitűnő hadvezérnek gondolták, aki majd megszabadítja őket az elnyomó rómaiak uralma alól és igazságosan fog kormányozni, megszünteti a szegénységet, az éhezést, jóllakatja az embereket.

Az út már nem volt túl hosszú, de az emberek és a tevék fáradtak voltak, ezért úgy döntöttek megállnak pihenni és lesátraznak. Tüzet raktak, felverték a sátrakat, aztán a takarókért indultak, de csodák csodájára a takarók helyett egy gyermeket találtak. Nagyon meglepődtek, de amikor látták, hogy a kislány vacog a hidegtől a tűz mellé vitték melegedni, majd faggatni kezdték:

- Hogy kerültél ide kislány?

- Hol vannak a szüleid?

- Miért bújtál el?

- Mi a neved?

Anna nem is tudta hirtelen, hogy mit mondjon. Nagyon megrémült, félt, hogy nem viszik magukkal Jézushoz, Sírni kezdett. Az emberek kedvesek voltak, vigasztalták, próbálták szóra bírni és ők maguk is bemutatkoztak. A bölcseket Gáspárnak, Menyhértnek és Boldizsárnak hívták.

A kislány végül bátortalanul ugyan, de megszólalt:

- Annának hívnak, és azért bújtam el, hogy veletek mehessek Jézushoz. Kérlek vigyetek magatokkal!

Mindannyian nagyon meglepődtek, Menyhért, pedig így szólt:

- Jaj kicsi lány, mi nem ismerünk semmiféle Jézust, mi egy most született gyermekhez megyünk, nagy király lesz és hódolni akarunk neki, ajándékot is hoztunk…

- Aranyat, tömjént és mirhát – vágott közbe Anna – Azt a gyereket Jézusnak hívják.

A bölcsek nagyon elcsodálkoztak, honnan tudhatja ez a törpe, hogy ők mit hoztak ajándékba. Félelem és kíváncsiság töltötte el őket. Nem tudták ki ez a lány, bolond – e, vagy igazat beszél, de hagyták beszélni s csak úgy itták minden egyes szavát. Anna nem beszélt magáról, hiszen az még hihetetlenebb lett volna, mint a Jézusról szóló története. Ki hitt volna neki, hogy a jövőben lehunyta a szemét és idecsöppent 2000 évvel korábbi időre. Csak Jézusról beszélt, elmondta, hogy a földön soha nem lesz király, hadvezér még úgy sem, egy egyszerű ács lesz és majd csak harminc évesen kezd el tanítani a szeretetről, hitről, bizalomról, jóságról, megbocsátásról. Betegeket fog gyógyítani, halottakat feltámasztani, vízen fog járni, kenyeret fog megszaporítani, szeretni fog mindenkit, még azokat is akik megölik. Ennél a szónál összeszorult a bölcsek szíve, megölik? Akkor mi értelme az egésznek? Ha ekkora hatalma van, miért hal meg? Anna megpróbált érthetően válaszolni a kérdésekre. Elmondta, hogy Jézus a legnagyobb szenvedést vállalja szeretetből, hogy megmentse az embert az örök haláltól és megszerezze az örök boldogságot.

Közben útnak indultak, hogy minél előbb láthassák azt a Jézust, akiről Anna mesélt. A lány még sokat mesélt a kíváncsi bölcseknek, akik többet tanultak Annától az út során, mint egész életükben a könyvekből, tudományokból.

Lassan elérkezett a mindannyiuk által várva várt perc. Megérkeztek. Szépen lassan bementek az istállóba. Bent József, a názáreti ács és Mária fogadta őket, ölében a gyermekkel. Körös – körül mindent szalma borított, néhány állat vette körül a családot, hogy leheletükkel kicsit felmelegítsék a családot. Amint a bölcsek Annával együtt beléptek az istállóba, térdre borultak és az égből az angyalok énekét hallották:

Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség a jóakaratú embereknek!

Anna felállt, Máriához rohant és átölelte, megcsókolta, mintha az ő édesanyja lenne. Sírni kezdett, de most a boldogság csalt könnyeket az arcára, azt kívánta bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat. Mária is némán magához ölelte a lényt, megsimogatta az arcát, letörölte a könnyeit, majd megmutatta neki a kis Jézust. A kisded kinyitotta a szemét és egyenesen Annára nézett, pici kezét felé nyújtotta, de abban a pillanatban kutyaugatás hallatszott.

A Berci kutya volt az. Anna hát ismét a falusi kisház szobájában találta magát nagyszülei körében. Körbenézett és magában megjegyezte: Hazajöttem.

Ez volt élete legboldogabb utazása, amit soha nem felejtett el. Lehet meg sem történt, de az ő szívében örökké ott élt a kis Jézus tekintete, Mária ölelése