Ikermanóim születése

2009.01.17. a dátum, amikor az első tesztet megcsináltam, és igen, pozitívat mutatott.

Mivel péntek délután volt, csak annyit tudtam, terhes vagyok. Józan eszemmel nem gondoltam arra, hogy esetleg nem is egy baba van. Az én családomban nem voltak ikrek, párom családfáját meg nem ismertem annyira, de akik éltek, nem volt köztük ikerpár. Hétfőn barátnőm elkísért, bementem, megerősítették. Ekkor jött a sokk: "Igen, valóban terhes, ráadásul ez egy ikerterhesség". Köpni, nyelni nem tudtam, szabályosan sokkot kaptam. Nem tudtam, mitévő legyek. Ugye mi párommal előtte megbeszéltük, hogy nem fogjuk megtartani a babát, mert egyikünk sem érzi, hogy felelősségteljes szülő lenne, anyagilag sem voltunk biztos lábakon. De ez a hír felborított mindent. A papírokat kikértem, de a doki figyelmeztetett, nagyon gondoljam át, azért ez veszélyes a jelenlegi helyzet. Innentől mindenki, aki megtudta mi a helyzet, szó szerint sokkot kapott. Pörögtek az események, és apával úgy döntöttünk, ők igenis azért vannak ott, hogy megszülessenek.

A terhesség, mondhatom komolyabb problémák nélkül zajlott. Volt vashiányom, kaptam injekciókat, de semmi komolyabb dolog. Még az elején sem voltak rosszulléteim. Szerencsésnek mondhatom magam.

Úgy volt, programozott császár lesz, mivel sima szülésre nem készülhettünk a babák fekvése miatt. Igaz ezzel a programozott császárral nem értettem egyet.

2009.07.27-én kellett befeküdnöm és 28-ra volt az időpont. De közölték, várunk. Ennek örültem is, meg nem is. Egyrészt, hogy akkor még tudnak fejlődni, másrészt a kórházban kellett lennem. A fogadott doki elment szabadságra pénteken, az én lányaim viszont úgy döntöttek, 2009.08.01-én szombaton kijönnének. Mivel sose szültem, nem tudtam mire vélni a fájdalmat. Szóltam a nővérkének, aki közölte, hogy akkor szóljak, ha 10 percenként érzem. Akkor voltak ezek a fájdalmak 20 percenként. Este jött a doki, szóltam neki. Megvizsgált. Zárt méhszájjal feküdtem be, még utána pár napra rá szintén zárt voltam. Közölte, hogy több mint egy ujjnyi. Akkor nem várunk tovább. Irány a szülőszoba.

A babák közül egyikük faros volt, a másikuk keresztben volt, így sima szülést kizárták. Átöltöztem, befektettek az NST géphez, bekötötték az infúziót, majd az oxytocint.

Ezután elkezdődött az én kálváriám. A saját lábamon átsétáltam a műtő asztalra. Elkezdték beadni az érzéstelenítőt. Szóltak, fájni fog. De magam mögül csak annyit hallottam hogy "nem jó, ez nem lesz jó, na majd most, nem most se jó" majd kész. Lefektettek. Vártak míg hat az érzéstelenítő, közben előkészítettek. Az anesztes jött egy tűvel és elkezdett szurkálni, hogy szóljak ha érzem.

A nyakamnál szurkált már és nem éreztem. Csak láttam. Nem telt el 2 perc se, rosszul voltam. Nem kaptam levegőt. Szóltam. Felém rakták azt a pipát az oxigénnel. Nem lett jobb. Majd közölték, hogy ha tudok beszélni, levegőt is kapok. Na igen, csak addigra már alig tudtam beszélni és levegőt is csak kapkodva vettem. Ezután vették észre, hogy baj van. Elájultam. Jött egy másik anesztes, elaltattak, intubáltak. A lányokat már csak gyorsan "kikapkodták" belőlem.

Párom bent volt végig, úgy mesélte, hogy még ő is megijedt, hogy mi történik. Szerencsére a lányokkal semmi baj nem volt. Épen, egészségesen jöttek a világra. Apa fogta meg őket először. Engem összevarrtak és vittek az intenzívre. Másnap estére vittek vissza. Akkor láttam a gyerekeimet először. Szörnyű érzés volt. Direkt a dokitól is kérdeztem, ugye nem altatnak, minden ok lesz? Persze-persze. Én akartam először látni a gyerekeimet, hallani a hangocskájukat és magamhoz ölelni őket.

Sajnos nem így történt. Lemaradtam ezekről. Így született meg Sütő Fanni Noémi 2009.08.01-én 20.25-kor 2320 grammal és 50 cm-rel és Sütő Viktória 20.26-kor 2500 grammal és 49 cm-rel.

Utána sokáig küzdöttem a ténnyel, hogy majdnem kicsináltak és lemaradtam a gyerekeim születéséről. A válasz a kórháztól: Nem szülész anesztes volt a pali, és rosszul adta be az amúgy is több érzéstelenítőt.

Azóta ezeken túltettük magunkat, és csak a lányoknak élünk. Itt vannak, épen, egészségesen és ez a legfontosabb!