Ti féltek az időskortól, kiszolgáltatottságtól? (beszélgetés)

Nem igazán félek. A család nem arra van kondicionálva, hogy magára hagyják az időseket, aztán persze bármi lehet, és az ellenkezője is.

Anyu kb. 2-3 éve bekerült a kórházba, szobanövényként, még két hét se telt el, ki akarták rakni egy vidéki "elfekvő" kórházba, mert hogy nem tudnak vele, mit kezdeni. Mondtuk, hogy azt nem, akkor visszük haza, fogadunk mellé valakit egész napra, és én váltom munka után. Így komolyan vették ő és bennünket, és rakosgatták osztályról osztályra, ne kelljen kitenni. Hazajött az öcsém és a gyerekeim is, napi 12 órában váltottuk egymást mellette. Először csak oldalra tudtuk fordítani úgy öleltük, egy valaki a felsőtestét, egy a lábait... aztán meg tudta fogni az ágykorlátot... aztán észlelte az életet maga körül, idegen embereket látott, mindig jöttek, férfiak, katonák, rendőrök... mindenkit elvittek, aztán felült... aztán ki tudtuk vinni lefürdetni, aztán lassan lépkedett, sétáltunk a folyosón... 2,5 hónap volt, fokozatosan tért vissza bele az élet.

Azóta volt egy térműtétje, nyugdíjas klubba jár, és naponta tanul, játszik a második osztályos nevelt kislányommal. Köszöni jól van! :)

Ugyanakkor került be egy hasonló korú néni (anyu 73 éves), betolták... mellette állt a fia vagy az unokája. Csak állt az ágy mellett, és mondogatta, hogy gyógyulj meg mama... én meg magamban, hogy öleld meg! Öleld már meg! Nem ölelte, másnapra a néni meghalt. Kell a szeretetenergia!

Tegnap összetalálkoztam egy régi-régi ismerőssel. Nálam kb. 13-15 évvel idősebb, tehát most lehet olyan 85-86 körül. Valamikor együtt pinpongoztunk.

Még ma is minden nap lemegy úszni, és a "juniuor úszó" csemeték egyik segéd tanítójaként ténykedik az uszodában. Tanítja őket, segít a versenyre való felkészülésükben, nincs azon az emberen egy deka felesleg sem... és senki meg nem mondaná róla, hogy erősen közeledik a 90-hez.

Anyám, aki értelmes, tanult nő volt, eleven eszű, sok humorral megáldott - ő attól félt, hogy elbutul.

Aztán, ahogy fokozatosan elbutult, nem vette észre.

Jobb lesz minél előbb megbarátkozni vele, mert azt nem kerülheti el senki.

Ettől félni és úgy élni nagyon sz@r lehet.

Hát igen, áttétesen már jó régóta benne lehetett.

Sajnos a szakirányok nagy mértékű szétbontása azt eredményezte, hogy mindenki csak a saját, rá eső testrésszel foglalkozik. Urológus a húgyútival, nőgy. a nőivel, gastroenterológus az emésztőrendszerrel stb. stb., és a más irányú panaszokkal muszáj másfelé menni, na így kopnak el a küszöbök és idegrendszerek.

...és ha félek, félünk?

Aki nem hal meg fiatalom, az bizony megöregszik... akár fél, akár nem:)

S Te félsz tőle?

Én nem, pedig maholnap benne leszek nyakig.

Akkor könnyebb lenne, ha félnék?

Nem biztos. Lehet, hogy akkorra már agyilag is amőba szintjén leszel. Bocs :) Nem rád írom, sajnos az ágyhoz kötő betegségek zöme érinti a központi idegrendszert, agyműködést is.

Aztán még előfordulhat viszonylag "gyors" súlyos betegség, pl. daganatos leépülés, ezzel tényleg nem szokás szoc. otthonba vonulni, elintéz az idő... :(

Vagy mozgásszervi problémák. Szerintem ép ésszel azok bírják ki, akik inkább a napi kis sikerekre koncentrálnak, mit tudtak megcsinálni egyedül: wc használat, felöltözés, étkezés stb. Nem arra, amit nem.

Az biztos, hogy nehezebb ápolni a folyamatosan siránkozó betegeket, mint a türelmeseket. Mikor anyu beteg volt, egyszer úgy bevágtam a sarokba a kötszeres cekkert, csak úgy porzott, mert muszáj volt levezetni a feszültséget.