Hosszú az út (beszélgetés)

Az elsős tanítónénim (a 80-as évek végén) egy akkor 60 közeli idős hölgy volt. (No kapnék ezért anyámtól..) Akkor nekünk olyan nagymama féle. Ő még a régi világ tanítóképzőjében tanult.

Volt nálunk bukott gyerek, olyan, akinek az apja börtönben ült. Volt egyszerűbb, és több olyan is, aki ma orvos, ügyvéd, jogász. Meg én is no.

Ha mai nyelven akarnék szólni, voltak ott ADHD-ésok, még nem iskolaérettek, meg szociálisan problémások, meg elvált szülő által egyedül nevelt gyerek, meg ilyenek...

A néni meg azt a gyereket küldte fel a naplóért, a szivacsért, a krétáért külön-külön a tanáriba óra alatt, aki - ma már tudom ADHD-s lehetett. Honnan tudta? És valahogy így eltelt az óra, balhé nélkül. A kis nem iskolaérett, csúnyán író, de okos kisfiúnak fű alatt nem osztályozta a külalakot - orvos is lett a gyerekből. A családi problémás gyerek ott ült az ölében óra alatt. Ha kiment, neki kellett felügyelni a rendre.

Az volt a szabály, hogy a legnagyobb bűn az a hazugság volt. Ha valaki nem mondta meg, hogy mit csinált. Azért a néni szomorú lett. Ő, személyesen. Megvolt az az öntudata, hogy mi szeretjük őt annyira, hogy az ő személyes szomorúsága miatt leszünk jók. És csodák csodájára a börtöntöltelék fia is beletanult. Hogy az a legfontosabb.

Mindig mindenkit megvártunk, sohase siettünk, nagyban, nagy lapon kezdtük rajzolni a betűket. Sokszor óra közben is lepihentünk a padra, és ő a Sejket olvasta nekünk. Mert ő azt szerette. Főleg a Sejk halála rész volt, amit sokszor kértünk. Nagyon sok színdarabot tanultunk, jelmezeket készítettünk, ebben a fiatal napközik is segítségére volt. Pedig még hol volt akkor Waldorf..

A titok annyi volt, hogy ő a világot eleve nem tökéletes emberek összességének, hanem a társadalom leképezésének tartotta, ahol a világ legtermészetesebb dolga, hogy vannak ilyenek is, meg olyanok is.

Meg a szüők is mások voltak akkor még, ők is elfogadták ezt - pedig összességében jó társadalmi rétegből voltak. Nem az volt, hogy jaj, azéngyerekem a tökéletesek között legyen, mert akkor majd ő is az lesz, otthoni közös teljesítmény nélkül is, csak attól, hogy ő "jóhelyrejárám". És ezen mindenki, aki a kiírt tökéletestől eltér, ezen az esélyen ront.. Hát ez a szemlélet üt vissza, és viszi az irányba a dolgokat, hogy vannak a selejtek, meg a tökéletesek..

Csak aztán a tökéletesek meg kezdenek 10 év múlva kidőlni, mert talán a legnagyobb teher az, ha valaki tökéletes, vagy annak KELL lennie. Pláne, ha ez nem tényleges egyéni teljesítménnyel függ össze, hanem valamiféle sznobizmussal.

Amit én látok, érzékelek az, hogy "divat" lett a gyerekeket problémásnak tekinteni, ha nem engedelmeskednek bármilyen szabálynak. Márpedig lehet, hogy éppen a pedagógus a problémás, aki nem hajlandó kipróbálni, mit érhetne el, ha a fegyelmezés erőltetése helyett az óra felében mással próbálkozna...

Ennek a hátulütője az, amit írsz, hogy nem kapnak segítséget azok, akiknek valójában szükségük van rá. A pedagógusoknak szükségük lenne tréningekre hogy a szemléletváltás elinduljon.

Remélem nem sértek meg senkit azzal, ha azt mondom, hogy nagyon fontos lenne a pedagógusok szűrése is. Nem mindegy ugyanis, hogy a gyerekeinket milyen pszichés állapotban lévő felnőttekre bízzuk. A pályán maradó kiégés közelében vagy éppen kiégett pedagógusok nem csak maguknak ártanak és ez talán nagyobb veszélyforrás, mint a speciális nevelési igényű gyerekek késedelmes ellátása.

Itt bizony minden igaz. És annak az ellenkezője is igaz.

Igaz önmagában az is, hogy az egész szemlélet a kockagyerekek felé megy el, bizony régen nem csináltak egy-egy "rosszgyerekből" ekkora patáliát, így-úgy kezelték a helyzetet, aztán minden ment tovább.

Kiegészíteném azzal, hogy a valódi problémás gyereket fel sem ismerik. Pláne, ha az ő problémája netán nem jár "hangoskodással".

Bár azt gondolom, hogy azért a legtöbb időt nem az "álproblémás" gyerekek viszik el, sőt, olyanok nincsenek is. Mert valami van, legfeljebb más szinten kezelhető. Ezeket egy egyszeri vizsgálat után a megfelelő helyre kell irányítani, körzeti pszichológushoz, családgondozásra, stb.. Abban nem értek egyet önmagában, hogy ez felesleges kör lenne, mert ezzel sok esetben egy későbbi mélyebb problémát lehetne megelőzni..

A gond az az, hogy sajnos az ember nem bízhat az értékítéletükben, hogy el tudják választani a sz.t a májától.. (Ahogy apám mondaná) Tehát hogy ki is valójában az álproblémás.. Mert azért az egy nagy kérdés ám.. Azt is ki kell tudni szűrni. Ahhoz meg nagy tudás kellne ám..

Mert annak amit te írsz az a veszélye, hogy esetleg rejtve maradnak a valódi problémások is..

Állítólag sok a munkanélküli, meg tanár, meg diplomás az országban, akkor tessék még felvenni 3 embert..

Nem, nem az a baj, hogy sok gyereket küldenek oda, hanem az, hogy ennek a szervezetnek így ebben a formában nincs sok értelme, mert nem is tudhatja jól ellátni a feladatát, mert 10 percben próbál képet alkotni.. Sokszor hónapok munkájával felállított orvosi diagnózissal SZEMBEN.

Ott kezdődne, hogy át kéne eleve ennek a rendszerét gondolni.. Mert még ott vannak a Nevelési tanácsadók is.. A két dolog meg részbeni átfedéssel egyszerre működik, néha együtt, néha meg széthúzásban..

Meg ugye - és ebben igazad van, érinted a lényeget - elve a pedagógusoknak is sokkal több gyógypedagógiát, pszichológiát, diagnosztikát kellene tanulniuk, hogy legalább esélyük legyen valamit tenni, felismerni, jó helyre irányítani.

De mindez egyébként semmit nem ér önmagában, mert ha a kiváló felismerés, meg papír után nincs intézmény, ahova irányítsák a gyereket...

Érdekes, hogy mennyire szélsőségek között tud mozogni ez a kérdés. Itt azt írta valaki korábban, hogy a pedagógusok ellenezték a gyereke kivizsgálást, mivel egy elsősön nincs mit vizsgálni.

Az ismerőseim pedig pont az ellenkezőjét tapasztalják elsőben, párossával küldik a gyerekeket kivizsgálásra, mert nem ülnek meg a padban 45 percen keresztül órákon át egymás után vagy éppen beszélgetnek, játszani kezdenek, mással foglalkoznak, mint a feladat, nem tudják folytatni az olvasást huszonkettedikként, mert megunták követni 15 után stb.

Tudom, hogy vannak gyerekek, akik komoly problémákkal küszködnek, de nagyon fontos lenne - szerintem - megkülönböztetni az eseteket, amikor a gyereknek valódi problémája van azoktól, amikor a pedagógus nem hajlandó megadni az időt az átállásra és gyakorlatilag neki van problémája a gyerekekkel. Mármint azokkal a gyerekekkel, akik nem tesznek azonnal eleget a szigorú elvárásoknak. Szekálják, megszégyenítik őket a többiek előtt. Ennek következményeként a gyerekek rövid idő alatt megtévesztésig hasonlóan tudnak viselkeni mint a hiperaktív és/vagy figyelemzavaros gyerekek.

Ha ezeket az "álproblémás" gyerekeket is kivizsgálásra küldik, akkor nem csoda, hogy azoknak nem jut időben segítség, akiknek igazán szükségük lenne rá!

Az óvoda kötelező, de

1. Öt éves korig lehet felmentést kérni, és egy normál családnak meg is akják, örülnek, ha nem megy. Tehát igazából, a normál körülmények között élőknél nem változott semmi az eddigiekhez képest.

2. Ha óvónő lennék, én is csak módjával vállalnék ilyet, mert iszonyat nagy felelősség. Problémás gyerek szülőjeként írom, hogy nem lehet elvárni ezeket a dolgokat egy normál, 28-30 fővel működő oviban. Jó, láttam erre kivételt is, de az nagy szerencse volt. A lányomék normál csoportjában volt egy cukorbeteg kislány. Az óvónőnek meg éppen volt egy ápolónői végzettsége is. És ő elvállalta a mérést, és az injekciót is. Az anyuka örökké hálás lesz ezért, tudott 8 órában dolgozni. De ezt elvárni akkor sem lehet.

3. Ezen problémák intézésének a hivatalos módja az a szakértői és rehabilitációs bizottság, ami köteles kijelölni a gyermek állapotának megfelelő intézményt.

Csak itt éppen pont az utolsó pontról beszélgetünk, hogy hogyan végzik a dolgukat. Másnak is éveibe kerül, hogy a problémás gyereke helyét elintézze. Hát sajna bele kell vágni a dolgokba, és addig keresni, meg addig levelezgetni, meg telefonálgatni, amíg nincs eredmény.

És igen, másoknak is teljes váltással, sokszor költözéssel jár az, hogy problémás, beteg gyereket nevelnek.

Sajnos a problémák alapja az, hogy kevés a fogadó intézmény.

Én a "kötelező óvodát" nagyon nem tartom rosszank. Nem ez a baj.

A baj az az, és egyre nagyobb baj, hogy a még meglévő, sokszor szuperül működő, a szülők által kedvelt speciális intézéményeket egyre inkább építik le, sorvasszák el azzal, hogy majd mindenkit integrálnak...

Csak ugye: és itt haram a kutya a farkába, hogy hogyan akarnak egy olyan gárdával rendelkező óvodába problémás, tényleg súlyos gyerekeket integrálni, ahol még ugye egy gyógyszert se megoldható beadni... Hát ez itt a kérdés..

Nagyon biztos meleg helyen ülnek a kedves "szakemberek". Tisztelet a kivételnek - de a tudásuk, a haladásuk a nullával egyenlő. Elhiszem én, hogy eljárnak egy-két továbbképzésre, de a lelkük nem fogadja be a hallottakat.

Csak okosabbak akarnak lenni, de nem igazán segíteni.

Elsődlegesen azt nézik, hogy ők könnyen találjanak helyet a gyereknek, nekik le legyen tudva a probléma, de nem azt, hogy mi van valójában a gyerekkel. Sokszor a diagnózist is az alapján adják, hogy hol, melyik suliban van hely.

Tragédia.

Én a fizetésüket kétrészből tenném össze, egyrészről szigorú szakmai vizsgák és vizsgálat után, másrészről, mondjuk 30%-ban meg egy szimpátiaindex alapján. És nuku nyáriszünet, meg társai. Ponthogy nyáron is nagy szükség lenne rájuk. Miért is marad ki az a két hónap? Mi voltunk úgy is, hogy már majdnem elvették a családit, mert nem volt a gyereknek kijelölt intézménye.. Mert ők nem voltak hajlandóak minket fogadni. Mert mi jún 4.-én mertünk diagnózist kapni.. És ugye őszre intézmény kellett volna. Az ovi, ahova addig járt közölte, hogy autista diagnózissal nem fogadhat, nincs benne az alapító okiratba. A szakértői meg nem fogadott, még a nyári ügyelet időpontját tekintve is (hiszem szándékosan) férretájékoztattak. Aztán még én fizettem jogászt, - meg itt a hoxán is segített egy kedves hölgy - és kitaláltuk, hogy a jogszabály azt írja, hogy addig, amíg nincs határozat, a régi intézmény köteles fogadni.

Egy idő után már csak tértivevényes jogi levelekkel kommunikáltunk egymással, mert másként nem lehetett őket a dolgukra kényszeríteni. Pedig nagyon távol áll ez a stílus tőlem...

Tényleg annyi van, hogyha te jó intézményt találsz a gyereknek, akkor azért azt ki szokták jelölni, mert nekik az könnyebb..

Bár most a fiam csoporttársánál pont az van, hogy a három éve a gyereket kiválóan nevelő óvónő véleményét 20 percben felülírták, és hiába fogadná őt az óvónő által jónak tartott intézmény, ők nem hajlandóak kijelölni. Mert ők az okosabbak.. Tehát még ilyen is van. Pedig ez nem is személyesen érint, de konstruktív javaslatként iszonyatosan elverném őket..

Ilyen velünk is volt. A SOTE-s és Vadasos diagnózissal is rendelkező Aspergeres autista fiamra közölte a szak-nem-értő bizottság pszichiátere, két perces "vizsgálat" után, hogy ilyen betegség nem létezik, és ez mind hülyeség, és hogy ő elveszi az emelt családit, meg a mittoménmit..

Hát néztem, mint rozi a moziban. Aztán kimentem a kertben, megejtettem egy-két telefont, tájékozódtam a jogaimról, a lehetőségekről.

A vicc az, hogy elveheti. Betelefonáltam a kórházba, meg a Vadasba is Prekop Csillának. Mint kiderült, ismerik a "doktornőt", nem én voltam az első, aki belefutottam.

Aztán szerencsére találtunk jó intézményt, ők meg örültek, hogy van hova tenni a gyereket, és leszálltak rólunk..

De most más társakkal játszák a kis játékaikat, most is nyitva van a bicska a zsebemben..

Katasztrófa.

sok erőt nektek! és kitartás! A rendszer rossz, "papír ország", de ha a gyereket nézed megéri menni előre és küzdeni érte :) megkeresni azt az iskolát, pedagógust aki el tudja fogadni és olyannak tudja szeretni őt is amilyen (még akkor is ha ez nem egyszerű) mert ha a gyerek a helyén lesz akkor minden jobb lesz :) hidd el, tudom :)

Idővel meg fogjátok tapasztalni hogy hol lehet egyszerűsíteni a plusz köröket, az első menetek mindig a legnehezebbek.