Hol vagy, nagy szerelem? (II.rész)

16 évesen életet adtam egy gyönyörű kislánynak, Zsófiának. Pár hónapig kettesben éltünk (Anyukáméknál), mert elhagyott minket a vér szerinti apukája. Picivel később megismerkedtem Y-nal, akivel majdnem hogy minden "hepi"volt, egy darabig talán igen...

Aztán jöttek a gondok, vidékről felköltöztünk a nagyvárosba. Teltek múltak az évek, minden egyre rosszabb lett. Próbáltunk sokszor tiszta vizet önteni a pohárba, de nem sok sikerrel. Végül tavaly novemberben kimondtuk azt, hogy VÉGE.

Picivel több, mint egy éve írtam egy cikket "Hol vagy, nagy szerelem?" címmel. Hát sajnos, vagy nem sajnos, azóta a helyzet hát... hogy is mondjam BOTRÁNYOSRA fordult. Szakítás lett a vége. Mint az előző sorokban kiderült, novemberben "ketté váltak az útjaink". Hogy miért teszem idézőjelek közé? Mert csak képletesen váltunk szét. Mi most azóta is együtt élünk, mint egy kis család, mint eddig. Mert kb. eddig is ez volt, mint most, csak akkor még egy pár voltunk, most meg nem... Mivel mind a ketten vidékről, szülőktől költöztünk fel Budapestre, ezért egyikünknek sincs itt semmi rokonsága. Tehát nem tudtunk hová, kihez menni és albérletet sem tudnánk külön-külön fizetni. Szóval még mindig együtt "esz bennünket a fene." Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez így szuper, mert nem az... Sőt, sokszor katasztrófa.

Szóval végleg kimondtuk azt, amit már évekkel ezelőtt ki kellett volna. Én decemberben megismerkedtem egy nálam öt évvel fiatalabb fiúval. Nevezzük X-nek. A mi kis "kapcsolatunk" azóta tart, sajnos sok kilométer távolságból. Nem sokat szeretnék róla mesélni, de egyet mindenképp el kell mondjak nektek: annyira szeret engem (minket), hogy azt leírni sem tudom. A kis hercegnőm ismeri őt, egyszer-kétszer találkoztak már, sőt hármas program is volt, de előtte ez titok. A helyzet vele kapcsolatban picit bonyolult, mint az életem, de úgy érzem, veszem az akadályokat.

Szóval egy olyan emberrel élek együtt lassan egy éve, akivel semmilyen kapcsolatban nem vagyok és azzal az emberrel, akivel szeretnék együtt lenni, nem lehetek... még!

Annyiszor felteszem magamban a kérdést, hogy ezt érdemlem? Munka-gyerek-munka-gyerek és a gyereken kívül semmi boldogságom nincs, de ezt nagyon őszintén mondom nektek.

Mikor találom meg azt a boldogságot, amire egy nő vágyik?

A szerelem életkorhoz van kötve?

Van, aki kap belőle, van aki nem?

Nem jár mindenkinek?

Vagy ki kell érdemelni?

Nagyon sok ilyen kérdés kavarog a fejemben, de szerintem nem csak nekem...

Remélem pár hónap múlva boldogan fogok nektek írni ezzel a címmel:

"Megvagy nagy szerelem!" :)