Higgy önmagadban!

Sokáig éltem ebben a testben. Ebben a folyton növekvő, mégis egyre jobban szűkülő valamiben...

Minden kilóval egyre jobban elzárt engem a külvilágtól és taszított a depresszió felé.

Olyan szintig hagytam, hogy uraljon engem, hogy már a szomszédban levő boltba is utáltam átmenni.

Egész nap feküdtem itthon, a ház körüli teendők csak gyűltek és gyűltek...

Utáltam magam, amiért hagytam, hogy ennyire fogságba ejtsenek a kilók.

Minden hétfőn úgy ébredtem, hogy "új hét, új lehetőség, most elkezdtem!"

Nagyon lelkes voltam. Tervezgettem, a netet bújtam fogyókúrás ötletek után....

Kiválasztottam egy sokat ígérőt.

FOGYJ 10 KG-OT 2 HÉT ALATT - persze azt nem teszik hozzá, hogy aztán vedd fel a harcot a "jojóval" is, ami talán még nagyobb küzdelem, mint maga a fogyás...

(Ne higgyetek az ilyen kamunak!)

Szóval új hét, új terv...Minden szép és jó...

Csak aztán eltelik a hétfő, úgy, hogy nem tettem semmit...majd a kedd...és itt jön az, hogy "akkor majd jövőhéten elkezdtem"...

Több hétig, hónapig...

Majd észre sem veszi az ember, hogy már több éve nem érzi jól magát a bőrében, csak vegetál, utál elmenni a kirakatok előtt, nem is néz oda, ha elmegy egy előtt... vagy ha mégis, hát akkor próbálja meggyőzni magát, hogy "nem vagyok én olyan kövér"...

Persze ezt nem olyan könnyű bebeszélned.

Mert még ha az agyadat sikerül is becsapnod, hogy "jó vagyok én így", meg hogy a "párom így is szeret", a tested tudja, hogy nem jó neki így...

Próbál is neked jelzéseket küldeni, de te egész egyszerűen nem hallgatsz rájuk... vagy mert annyira bele vagy merülve abba, hogy magadat sajnáld, vagy mert nem is akarsz tudomást venni róluk.

Én sem vettem róla tudomást. Inkább aludtam naphosszat. Alig vártam, hogy a munkából hazatérve belebújhassak az ágyamba, és ne kelljen azon gyötrődnöm hogy nézek ki...

Alvás közben nem kellett ezen agyalnom, álmomban csinos voltam, teli élettel és boldog voltam...

De nem aludhattam végig az életem, és közben újabb kilókkal gyarapodni...

Az áttörés januárban jött, amikor 80 kg fölé értem...

Addig valahogy belenyugodtam a 7-es számba.77...78...79...

De amikor megláttam a 8-ast, nagyon megijedtem...

A 161 centimhez ez nagyon sok.

Napokig azon kattogtam, hogyan lehetne lentebb tornázni ezt a számot. Mégsem hagyhatom, hogy 100-ig felmenjen...

Mert hát a 100 az szép kerek szám, nincs is vele bajon, de nem akkor, ha az a kilóim számát jelöli.

Ekkor bukkantam rá a kalóriaszámlálásra.

Tetszett, hogy méricskélni kell az ételt, hamar megszoktam. :)

De ez sem tartott sokáig, pedig 3 hét alatt lement 3 kiló.

Volt ami motiváljon, mégis felhagytam vele.

Ilyen vagyok...

Újra éltem a kis tyúkszaros, önsajnáltatós, depresszív életem...

Közben körülöttem mindenki csak fogyott és fogyott, én meg utáltam őket... Olyanokkal nyugtattam magam, hogy: "persze, neki könnyű, mert van pénze, biztos valami csodaszer segített neki...."

A párom soha nem szólt bele mennyit hízok, és hogy nézek ki. Ő olyannak fogadott el, amilyen éppen voltam. Ő nem a testembe szeretett bele, hanem a lelkembe...

Csakhogy nekem a lelkem is megbetegítette a sok plusz kiló, amit ő is észrevett...

Már nem nevettem annyit, nem volt energiám vele törődni, alig csináltam itthon valamit.

Egyszer a munkából hazajövet megjegyezte: "már megint alszol?" - és ezen össze is vesztünk...

Ekkor döbbentem rá, hogy ha nem változtatok, akkor nemhogy a régi önmagam nem kapom vissza többé, de még őt is elveszíthetem...

Ezt pedig nem akartam. Ha már ennyit kellett rá várnom, hát nem fogom csak úgy harc nélkül elengedni. Megérdemli, hogy visszakapja a régi énem...A kis mosolygós, 64 kg-os energiabombát! :)

Ezért napokig azon agyaltam, mégis hogyan legyek újra önmagam.

Hogyan kaphatnám vissza "őt"...

Először is el kellett fogadnom azt, aki most vagyok, mind a 80kg-mal...

Jó, ez megvolt...

Akkor most jöjjön a terv... De nem úgy, mint eddig!

Be kellett látnom, hogy a sokat ígérő fogyókúra nem megoldás... nem... hosszú távra nem. Ugyanis a nevében benne van, hogy ez egy "kúra", tehát ez csak ideiglenes megoldás.

Életmódváltásra van itt szükség, de nem Norbi módra, vagy ilyenek... én magam leszek a "főnök", nekem ne szabják meg, mit ehetek és mit nem, pláne, hogy mikor...

Oké, ez megvan...tehát azt eszem, amit csak akarok, a kulcs a mennyiség!

Elkezdtem megint használni a kalóriaszámlálást. Egy idő után rögzült, hogy miben mennyi a fehérje, a szénhidrát, és a zsír.

Örültem minden egyes dekának, ami elhagyta a testem. :)

Aztán mivel köztudott, hogy edzés nélkül nem megy, elkezdtem edzésfajták után kutakodni...

Megvan!!! Testépítő leszek!!!

Oké, oké... várjunk azzal még egy kicsit. Először vegyük fel a harcot a bébihájjal, aztán jöhetnek a komolyabb célok.

Türelem, türelem... Na ez az, ami nekem sohasem volt...

De ezen is sikerült változtatnom. Beláttam, hogy végleg lefogyni csak hosszú hetek, hónapok alatt lehet. Elvégre az a 16 kg sem 2-3 hét alatt jött fel rám...

Kevesebb kalória, több mozgás...

Ja, igen mozgás...

Mivel eddig az ágyam és a tv-m fogja voltam, elég nehéz dolgom volt...

A célom volt, hogy megszeressem a mozgást.

El nem tudtam képzelni, hogy mit lehet szeretni benne.

De mára már én is tudom... :)

Sikerült addig nyüstölnöm magam, amíg azt nem éreztem, "IMÁDOK MOZOGNI!"

Minden nap addig kínzott a lelkiismeretem, míg végül beadtam a derekam, és edzettem.

És milyen jó utána! :)

A bőröd kisimul, az energiáid felszabadulnak és valami megmagyarázhatatlan érzés kerít a hatalmába...

Nem utolsó sorban elégedett vagy önmagaddal, ezáltal felturbózod az önbizalmad is...

Örülök, hogy végre sikerült kirángatnom magam abból a depresszív állapotomból.

Végre jól érzem magam a bőrömben, noha még nagy út áll előttem...

Már nem utálkozom, ha meglátom valaki milyen szépen lefogyott, hanem elmosolyodom és vele örülök! :)

Visszatért a mindig pozitív, energiával teli nőci, aki egykor voltam, még ha nem is 64 kilósan, de leszek én még "ő" is, csak türelem kell hozzá, rengeteg türelem... ;)