Halló, Édes!

Megérkezett a buszsofőr, majd a "félelmetes" férfi is felszállt a buszra. Leült az előttem lévő ülésre, mindjárt a sofőr mellett. Jó ötvenes, alacsony, vékony fazon, öltönyben, ami érzéseim szerint nem egy mindennapi viselet nála. Amikor felberreg a busz motorja, hirtelen megszólal, hogy várjunk egy percet, mert elvesztette a kesztyűjét. Amint leszáll a buszról, a zsebébe nyúl és rájön, hogy mégsem vesztette el. A sofőr is csak a türelmét kezdte elveszteni.

Miután még éppen csak kihevertük a kesztyű elvesztésének és megtalálásának kozmikus történetét, főhősünk hangos telefonálásba fogott. Először még nem figyeltem, valami téves számot hívott, akinek elmagyarázta, hogy nem lehet otthon, hiszen most váltak el két perce! Pár pillanattal később kikristályosodott, hogy reménybeli anyósjelöltet hívta és Édesem-ezte le. Véleményem szerint az egész busz egyszerre lélegzett fel, amikor letette a telefont, de nem úsztuk meg ilyen könnyen a magánéletének részleteibe való beavatásunkat. Újra tárcsázott...

- Szia Édes! Haragszol rám? Haragszol? Tudom, hogy megbántottalak - mi csak feltételeztük a vonal másik végén a nő reakcióját, szerencsére nem volt kihangosítva. Ezek után azt kérdezte, hogy...

- Mondd, milyen benyomásod lett rólam elsőre? Na, mondd meeeeeg!!! Lécccciiii mondd meeeeeg! Könyörgőőőők! Mondd meeeeg! Bejövök neked? - magamban azt gondoltam, hogy ha nekem bejött volna is, egy ilyen könyörgés lezavarása után, tuti elment volna tőle a kedvem.

Nem is volt világos, hogy miután megbántotta az Édest, miért érdekli, hogy bejön-e neki. Magamban láttam egy nő képét a vonal másik végén, aki azt latolgatja, hogy kíméletes lesz és nem küldi el azonnal melegebb éghajlatra, hanem arra gondol, hogy majd szép lassan leépíti egy pár nap alatt. Így első benyomásra igazat is adtam neki. Miután főhősünk megbizonyosodott róla, hogy...

- Egy kicsit se jövök be neked? De miért? - hát nem is értem - És mikor talizunk? Talizunk még? .... Egy hét múlva? Az nem olyan sok - nekem ezer év is kevés lenne egy ilyen fazonnal a következő találkozóig, a talizunk egy ilyen korabelitől amúgy is rettentő furán hangzott. A könyörgés még eképpen folytatódott tovább, tovább, tovább...

Magamban elgondolkodtam azon, hogy ha egy pasi egy vakrandin rossz benyomást tesz rám már elsőre, s ha ezt efféle könyörgéssel próbálja helyrehozni... ott vágta volna el magát végképpen. Egyszerűen szánalmas s szörnyű volt egyben. S hogy gondolataimmal nem voltam egyedül, azt bizonyította az is, hogy idősebb női utastársam a szemközti oldalról a hívás alatt többször szörnyülködő pillantást váltott velem.

...

Hamarosan megérkeztem és eljött az én időm is. A pillanat... az a pillanat a félelem és a boldogság közti rövid szakasz, amikor nem látom azonnal a buszváróban a szerelmem, hanem csak két perccel később és pár méterrel arrébb. Látom a boldog mosolyát, s hogy azonnal nyúl a kezemért, s azt se tudjuk, hogy hová megyünk, s amikor ránézek érzem magamon, hogy sosem voltam még boldogabb, mint amikor ő így örül nekem. Mert ő a minden. Semmihez sem fogható az érzés, amikor úgy néz rám, és úgy mondja ki a nevem, ahogyan csak ő tudja. S hálát adhatok az égnek, hogy a mi vakrandink nem a szörnyűek és rémesek közé tartozott, pedig... lehetett volna úgy is. De nem úgy lett.