Halálvágyam van. Van még itt valaki, aki hasonlóan érez? (beszélgetős fórum)

Kedves fórumindító!!

Ne hagyj itt minket.Várunk vissza.

Egesz eletemben vegigkisert. Genetikai orokseg.

Mindket szulom ongyilkos lett. Pedigvan nagy csaladom. Harom felnott gyerek 8 unoka. De Meg mi ndig kisert neha. Phszichologushoz vittek par eve gyógyszert szedek es Meg ITT vagyok

ok. Kerj segitsdget.

A Dr neni azt mondtak legyen eletcelom hogy megtorom a csaladi atkot. Ez segitett.

Figyi, itt most totál anonim vagy.

Kérlek nyiss naplót és írd ki az összes fájdalmadat! Vagy bármit.

Már az segít, ha látod, hogy érdekel mast is az életed.

Aztán térjünk majd vissza erre a halálvágyra, addig ne.

Én is ismerek különleges embert. :)

A halalvagy meg számomra valami természetes.

Számomra az élet volt mindig megmagyarázhatatlan.

Én az eszméletlen hullabol lettemvisszacsinalva. Semmi

H T. Lautrec nélkül szegényebb lett volna a világ.

Ha nem lett volna ilyen, a lányok nem hagyták volna rajzoli az öltözőben.

Én éreztem hasonlóan, legelőször 12 éves koromban. Udvari vécénk volt. Be is vittem a zsilettpengét, és egy lavórt hogy abba folyjon a vérem, de aztán nem mertem felvágni az eremet, mert attól féltem ha életben maradok e miatt is azt kapom,amiért már meg akartam halni. Ezt megelőzően 7-8 éves koromban el akartam vitetni magam intézetbe. Mikor a tanácsházára értem, jutott eszembe, hogy ott ismerik a szüleimet, ha kiderül mit akarok, agyba-főbe vernek e miatt is. Nem részletezem, de nem sírom vissza a fiatalságomat.

Közel 40 éves koromig éltem szüleim terrorja alatt, ennek ellenére apámat elgondoztam lelkiismeretesen. Persze a munkába nem vettek vissza utána. Jött a munkanélküliség, majd a rák. Annak ellenére hogy anyám rám se nézett míg én a kezeléseket szenvedtem, műtétemkor meg sem látogatott, elvárta volna hogy őt is én gondozzam el. na erre már nem volt lelkierőm. Megerősödtem. Ki tudtam mondani hogy nem! Elég volt! 40 éves koromra keményedtem meg annyira, hogy végre ki tudtam mondani hogy én vagyok a legfontosabb. Előtte mindenkinek a kedvébe jártam, magamat mindig háttérbe szorítva. Hidd el mióta fontos vagyok magamnak, sokkal jobban érzem magamat.

Te még nagyon fiatal vagy. Sok szép dolog vár még rád az életben! Engem a sok fájdalom megerősített, megkeményített. Kívánok kitartást és erőt neked is! benned is ott az erő, élj vele! Mondd ki: Én vagyok a legfontosabb! És élj is úgy. Én is azt teszem, és azóta érzem hogy jól teszem. A görcsös megfelelni akarás beteggé tesz!!!! Én mióta megembereltem magam, semmi bajom. Évek óta nem szedek gyógyszert. Régen sokkal rosszabb állapotban voltam, mint most 65 évesen. Neked is kívánok minden jót!

Remélem, hogy a "Jóisten" ,vagy Te, (az mekkora sikersztori lenne! 🙂 ) megtalálja a legjobb megoldást.

Drukkolok! 🍀

Ismerős az érzés, az élet....minden.

Az én gyerekkorom nem volt szép, Anyum szenvedését és szellemi leépülését nem volt semmi megélni. Én már gyerekkoromban, kb. 9 évesen azt éreztem, mi értelme az életnek?! Utáltam felkelni, utáltam létezni.

Szóval a sok önmegsimmisítő gondolat közepette egy nap Anyum kísérelte meg az öngyilkosságot (akasztás) 35 évesen. (Én akkor 16 voltam). Senkinek nem kívánom az érzést, meg azt a legalább 10 évet, míg fel tudtam fogni mi a franc történt?! Nah de ez sztori is töredéke az fájdalmamnak, mint mindenki másnak.

Az, hogy Ő már nincs, - értékeltem/érzékeltem az életet igazán.

Ha vannak mellettünk önmagunkért szerető emberek (CSALÁD), akkor minden sokkal-sokkal könnyebb, hidd el. Ha végképp eldurvul a helyzet, egy jó pszichoterapeutát ajánlok.

Mond a mondataid végén magadnak ,

...de mindazonáltal...

Megtalálod a válaszokat.

A jó pillanataidban mit tudsz a leginkább értékelni? Volna esetleg valami, amitől kevésbé éreznéd az életedet egy hulladéknak?

Érthető a jövőtől való félelmed. Nem kizárt, hogy történnek még rossz dolgok, de az sem, hogy emellé jó dolgok is jönnek.

Nem szeretnélek áltatni vagy ilyen maszlagos, csodavárós szöveggel idegesíteni (tapasztalatból tudom: ebben a pszichés állapotban az ilyesmitől az ember leginkább ütni szeretne). Viszont tény, hogy akármilyen nyomorultul is érzed magadat, jó dolgok is jöhetnek. Valami, amit értékelsz, valami, amit csinálsz és jobban érzed tőle magadat, vagy valaki(k), aki(k) értékel(nek)...

Biztosan nagyon nehéz most, de ha eldobod az életed, nem tudod meg, mi várt volna rád még, lehet, hogy egy nagy-nagy pozitív fordulat vár rád és ezt elmulasztanád!

Mindenképpen fordulj szakemberhez, nem szégyen az, ha nagyon magad alatt van gyógyszeresen is tudnak segíteni és az támogat majd abban, hogy túléld a legrosszabb napokat, míg magadtól is találsz szépet az életben.

Úgy nem lehet eltűnni, hogy azzal ne okozz te vagy bárki más fájdalmat.

Mindenki hiányzik valahonnan valakinek.

Ez egy irreális vágy csak, amivel a lelkiismeretfurdalásodat csitítanád.

Pedig igenis felelős vagy, magadért is és a szeretteidért is. Ettől vagyunk emberek!

Meggyógyulhat a lélek, csak fordíts rá erőt, megfelelő segítséggel.

A vonzás törvénye meg állítólag él.

Ne vonzz be magadnak olyat, ami ha megtörténik, már nem is igazán szeretnéd ....

Megmondom őszintén hogyha nem félnék attól hogy mekkora fájdalmat okozok nekik akkor nem nagyon lenne semmi sem ami visszatartana.

Persze, vannak jó pillanataim de az egész életem úgy ahogy van egy hulladék.

És ki tudja mi jön még..

Hú. Most nagyon nem tudom, hol kezdjem.

Elszomorító azt olvasni, hogy nem látsz reményt arra, hogy valaha is normális életed lehessen. Ok nélkül senkiben nem alakul ki egy ilyen feltételezés, azt hiszem. Ha egyszer diszfunkcionális családban nőttél fel és egy sor megaláztatást éltél át, akkor szerintem nem csoda, hogy ilyen érzéseid/gondolataid vannak.

Viszont azt gondolom: iszonyat lelkiismeretes ember lehetsz, hogy akármilyen értelmetlennek is találod az életedet, mégis felelősséget érzel faterodék irányában! Ez már önmagában véve is ritka rendes dolog. Más szóval: érték.

Nagyon ismerem ezt az érzést, hogy nem vagyok ide való és el akarok tűnni örökre. Elég nehéz ilyenkor találni bármit, ami ideköt erre a világra.

Amikor nekem támadnak ilyen gondolataim - tudnék mesélgetni, de azt is minek... -, akkor arra próbálok gondolni: senki nem él örökké. Egyszer úgyis meghal mindenki, én sem vagyok kivétel. Az öngyilkossággal csak siettetném azt, ami eleve elkerülhetetlen, és esetleg a még meglévő esélyektől is elvágom magamat, hogy legalább valami értelmeset, hasznosat tegyek, amíg még a világon vagyok.

Abból, hogy egyáltalán megírtad ezt a bejegyzést, arra következtetek: teljesen még nem vagy talán mindenre elszánva, talán még szeretnél valami mást is találni - a szüleid felé érzett lelkiismereten kívül -, ami esetleg életben tarthat?

Sajnálom, de gondolj bele, hogy ez nem megoldás. Persze neked igen, de attól,még ahogy írtad is, örökre megbélyegeznéd a szüleid életét. Kemény leszek, sajnálom, de aki erre vetemedik az számomra egy önző alak. Attól, hogy nem bírod elviselni a fájdalmat, csalódást még nem teheted tönkre mások életét is.

Mindíg mindenből van kiút, és nem az amit fentebb leírtál, mindig mindenre van megoldás még akkor is ha elkeseredettségében az ember úgy gondolja, hogy nincs más út! Hidd el hogy van. Merj segítséget kérni, nem szégyen, és hidd el lesz aki segít, akár a szüleiddel beszélgess erről, akár egy tapasztalt terapeutával, hidd el nem ördögtől való dolog.

Fel a fejjel!

Nem vagyok egészséges sem testileg sem mentálisan (asperger, egyebek, papírok is vannak bőven). Olyan szintű megalázó élményekben volt részem egész életem során amik nagyban kihatottak a fejlődésemre és a későbbi életemre is. Problémás családban nőttem fel, de pont miattuk nem merem megtenni mert egyke vagyok..Pedig egy nagy nulla az egész életem, soha nem is lesz normális benne, semmi. Belegondoltam már hogy halottnak lenni egyáltalán nem is rossz, minden problémád megszűnik, talán találkozhatsz azzal akivel mindig is szerettél volna, soha többet senki nem bánthat meg, stb.

És úgy megtenném, csak a szüleim miatt nem merem megtenni mert csak én vagyok nekik. De egyre nagyobb bennem a fájdalom és úgy érzem nem vagyok ide való én már megtenném igazából bármikor, de miattuk nem merem.

Már kérem a jóistent minden lefekvés előtt hogy találjon végre valami megoldást arra hogy én örökre eltűnhessek úgy hogy nekik ne okozzak ezzel fájdalmat.

24/Nő