Ez elmúlik valaha? (beszélgetés)

Nekem is volt, a háziorvos nyugtatókkakal félrekezelt, amikor már az utcára sem tudtam kimenni, pszichiáterhez küldtek, aki megfelő gyógyszerekkel, egy-két hónap alatt helyretett.

Azóta pánikrohamom nem volt, de súlyos depresszióm igen, én nem szégyellem, időben megyek az orvoshhoz, amikor még időben el lehet kapni és előbb ki lehet belőle lábalni. Aki hajlamos rá, számíthat arra, hogy időnként visszaesik.

Itt mindenki alszik?

:-)

Ismerem ezt az érzést.Talán 7 éves lehettem,amikor a halban ,a fiókokból előszedtem az oviból összecsomagolt rajzaimat ,mert anyám azt mondta,kellene a fiók és jó lenne,ha szelektálnék,és ahogy törökülésben ültem köröttem sok sok rajz,papír,és azok amiket összetéptem,mert "nem megőrizendőnek" találtam,egyszerűen rám telepedett a félelem.Nagyon kevés emlékem van kicsi gyerekkoromból,de azt az érzést ,helyzetet soha nem fogom elfeledni.

Több napig tartott és arra gondoltam ,nem akarok meghalni és azt sem ,hogy anyámék meghalljanak.De aztán elmúlt,mint ahogy jött.Valamitől elillant ez a nyomasztó érzés,de nem tudom behatárolni ,mi volt az.

Én csinálom már lassan 3 hónapja:)

Én csak egy jó tornának tartom:)

Igaz, egy csak egy része a napi sportnak:)

Nálam az összegyülemlett feldolgozatlan problémáim okozták.Anyukám 13 éve, 47 évesen meghalt.Öcsémet 4 év múlva,25 éves korában veszítettem el,keresztapám,aki szintén közel állt hozzám,szokatlanul gyors lefolyású betegségben,1 hónap alatt ment el.Mindegyik tragédiát látszólag feldolgoztam.A probléma hónapokkal azután jött mindig.Legutóbb/tavaly ilyenkor/ már ott tartottam,hogy elő voltam jegyezve gyomortükrözésre.

Ekkor kezdtem el napi rendszerességgel az 5 tibeti rítust.Ajánlom mindenkinek.

Sziasztok!

Van akinek a kineziológus segít, ő megtalálja a múltban rejlő okot-okokat és feloldja őket.

Amit nem írtam: a húsza éveim elején nagyon sok rosszullétem volt. Igazán az térített észhez, amikor egyszer a gyerekem mellett lettem rosszul. 5-6 éves lehetett. AZ orvosi rendelőben tört rám. És ahelyett, hogy berohantam volna az orvoshoz, felöltöztettem a gyereket és irány az utca.

Ez az esemény, hogy a gyerekem mit tett volna, ha el is ájulok mélyen megérintett. Nagyon oda figyelek magamra, nem gondolok a rosszha ha észbekapok. Évek óta már csak igen ritkán tör rám a rosszullét, akkor ha a környezetemben valakit baleset ér, rosszul lesz. Sajnos ezt még nem tudom leküzdeni, de dolgozom rajta.

Sziasztok!

Szerintem, ha nem feltétlenül szükséges, nem kellene gyógyszert szedni.

Nekem is volt/van pánikbetegségem.

Amikor kezdődött a 80-as években, akkor még nem ismerték. Az orvos azt mondta nagyon ideges, túlhajszolt vagyok. Nyugtatót írt fel. Nem szedtem, mert minidg elleneztem a gyógyszereket.

A családom, akkor tudta meg, amikor előttük ájultam el.

Számomra fontos volt, hogy tudjam nincs szervi bajom. Aztán a rosszulléteknél kideríteni mitől kezdődik. Sok esetben a felismerés is elegendő.

Igen szembe kell menni a problémákkal, ellentétes gondolatok, stb.

Most én is elteszem magam, ha bármi érdekel, szívesen válaszolok, akár privát üzenetben is.

Szia!

Igen, már így is jobb, h egyátalán leírtam és beszélünk róla, mert én nem gondoltam volna, h akár pánik betegség is lehet.

Sokszor mikor előjön megpróbálok szembemenni a gondolataimmal, h ez a természetes, meg akkor már úgyis mindegy, de mindig inkább a gyors elalvást választom.

Nagyon sajnálom, hogy Te is belekerültél az ördögi körbe. Ahogy a többiek is írták, ezek a pánikbetegség bizonyos jelei. Mindenkinél más módon jelentkezik. Én 1984 óta vagyok pánikbeteg. Szerencsém volt, mert a sógornőm (gyerek)pszichiáter és azonnal felismerte a tünetekből. Akkoriban ugyanis nem fogadták el betegségnek, nem írtak ki betegnek, pedig kimozdulni nem tudtam. Féltem a tömegtől, felrohant a vérnyomásom, féltem elaludni, ájulás kerülgetett. Szerencsés voltam ezért is, mert a gyógyszerek azonnal beváltak. Tény, hogy a kezelés elején, majd egy hónapig néha rosszabbul voltam, mint az elején, de egyszer csak "kisimultam". Évekkel később sógornőm átadott a felnőtt mentálhigiénés gondozónak. Azóta odajárok. A betegséget megtanultam kezelni. A gyógyszereket ugyan szedem, de csökkentett mennyiségben. Ha jön a rosszullét, megmagyarázom magamnak, hogy nincs semmi baj, ez csak a pánik, nyugi. Ha nagyon muszáj, elrágok egy fél Seduxent, ez mindig segít.

Tehát jómagam is ennyi év után azt tanácsolom Neked, hogy sürgősen fordulj pszichiáterhez. Lehet, hogy a beszélgetések is segítenek, lehet, hogy gyógyszer is kell. A fontos az, hogy bizz az orvosodban. Bizalom nélkül ez a betegség nem javítható. Sajnos teljes gyógyulásról nem nagyon lehet hallani. De jól kezelve teljes életet lehet élni mellette. 34 éves voltam, amikor megbetegedte, 3 fiam volt 12, 9 és 6 évesek. Szerettünk volna egy negyediket is, aki a végén 42 éves koromban (kislány) meg is jött. Dacára a betegségnek minden rendben zajlott le. Lassan 60 éves leszek. Majd ugyanannyit éltem le "betegen", mint egészségesen.

Remélem, hogy sikeresen túljutsz a nehezén, s boldog életed lesz! Drukkolok Neked!