Emlékül Igornak

Anyukád kölyökkutyaként egyszer csak ott volt az udvarunkban, és úgy döntött ott is marad. Sokat csavargott. Kapu, kerítés nem volt akadály. Átugrotta, kimászott. Egy ilyen kirándulás alkalmával ismerhette meg apukádat. Pár hónap múlva jöttél te a világra. Bár sokan szerettek volna, mi mégsem adtunk oda senkinek.

Nem volt veled gond, az első perctől kezdve szobatiszta voltál, nem tettél tönkre semmit, csak azzal játszottál, amit neked adtunk. Jó kiskutya voltál. Kezdettől fogva vigyáztál a területedre. Nem engedtél be idegeneket. Anyukád 1 éves volt mikor egy tragikus autóbaleset után el kellett altattatnunk.

Egyedül maradtál. Hogy ne unatkozz hoztunk neked egy barátot. Egy cicust. A legjobb haverok lettetek. Sokat játszottatok, együtt aludtatok. Aztán ahogy nőttel, rá kellett jönnünk, nem csak kinézetben hasonlítasz anyukádra, hanem viselkedésben is. Ugyan úgy imádsz csatangolni. Lesni a szomszéd kutyákat mit csinálnak, és ha ők mentek, neked is menned kellett. Hiába mondtam, néha még kiabáltam is veled, hogy nem szabad, nem hallgattál rám. Hajtott a véred. Aztán egy nyári napon elutaztam. Pár nap múlva jött a telefon. Baleset történt. Szerencséd volt, túlélted. De a jobb szemed komolyan megsérült. Hiába műtét, kezelés, soha többé nem láttál vele.

Azt hittük hogy ha mar így alakult, legalább tanulsz belőle. De tévedtünk. Még szemeden a kötéssel, fejeden a lavórral is próbáltál átmászni a kerítés alatt. Vicces volt látni, hogy mérgelődsz hogy nem megy, ettől a nagy „dologtól“ a fejeden. Próbáltam többet sétálni és veled lenni, hátha attól majd nem akarsz a szomszéd haverokkal meglépni. Ez sem segített. Talán mi is hibásak vagyunk. Még többet kellett volna veled lenni és foglalkozni. Aztán jött a nagy nap. Elköltöztem.

Te nem jöhettél velem, és talán nem is akartál volna, hisz neked anyu volt az igazi gazdid. De mégis fájó szívvel hagytalak otthon. Minden alkalommal, mikor találkoztunk, nagyon örültél, és boldog voltál, ahogy én is, hogy újra látlak.

Alig telt el 1,5 év a szemműtéted óta, egy reggel megint úgy döntöttél, hogy egyedül indulsz a nagyvilágba. De nem voltál elég óvatos, és egy autó előtt nem tudtál időben átfutni az úton. Az autó továbbhajtott, még csak meg sem állt megnézni mi történt veled. Kívülről sértetlen voltál, de a nyüszítésből tudni lehetett hogy valami nagy baj történt. Bíztunk benne, hogy csak ficam, hisz ha furán is de felálltál és továbbmentél. De aztán jött az orvos diagnózisa. Ő sem gondolta, de mikor kitette a röntgenképeket, láttunk az arcán, hogy nagy gond van. Sajnos hiába az akaraterőd, a csontjaid nem voltak ilyen erősek. Ha nem is mutattad igazán, hatalmas fájdalmaid voltak. Nehéz szívvel elbúcsúztunk tőled. Végig veled voltunk. Aztán hazavittünk a kis élettelem tested. Betakartalak a plédeddel, betettelek a kosaradba. Anyukád mellé temettünk el. Mikor behelyeztünk a sírba elkezdett csöpögni az eső egy pillanatra. Nagyon szomorúak voltunk, mindenki megsiratott. De tudtuk most már jó helyen vagy, nem fáj semmid, együtt futkosol és játszol anyukáddal. Egy szép napon majd ismét találkozunk és ígérem, akkor soha többet nem válunk el…