Élj a mának, avagy élj boldogan!

Minden itt megíródott cikk valamilyen érzelmi indíttatás alapján születik. Sokszor megnyugvást hoz, ha kiírhatjuk magunkból gondolatainkat, melyekkel nem akarjuk terhelni hozzátartozóinkat.

Írunk bánatról, szomorúságról, fájdalomról, és vidámságról is. Érzésekről, melyek szívünk mélyén lakoznak.

Igen érzésekről, de kinek mi az, ami fájdalmat, bánatot okoz, vagy épp lelket melengető dolog?

Különböző emberek vagyunk, más-más felfogással. Van, aki érzékenyebb, és van, aki kevésbé az. Események forgatagában élünk, csak az a nem mindegy, hogy viszonyulunk a történésekhez.

Feladjuk vagy harcolunk tovább, ha nehéz az élet?

Ez a nagy kérdés melyre részben magamtól részben tőletek szeretnék választ kapni itt, mert fejben nem is olyan könnyű összeszedni a gondolataimat

Egyik lehetőség tehát, hogy feladjuk. Feladjuk álmainkat, vágyainkat a boldogság élményét, és hagyjuk, hogy sodorjon minket az ár magával, miközben megkeseredett énünk már a boldog pillanatokat sem veszi észre.

Vagy élvezhetjük az élet azon területét, amelyben épp nem ér minket fájdalom, a rosszabb részét pedig próbáljuk minden erőnkkel jobbá változtatni.

Azt hiszem egyértelmű, hogy mi a válasz, és leírva mily badarságnak tűnik feladni, még akkor is ha most nagyon fáj, ha most úgy érzi az ember, hogy kilátástalan a helyzet.

Mi éri meg jobban, megtenni mindent, hogy jobb legyen és veszíteni, vagy próbálkozás nélkül feladni?

Nem szabad feladni, az élet egy harc önmagunkkal és az érzéseinkkel, csatákat vívunk, melyeket olykor elvesztünk, de csak rajtunk áll, hogy a háborút a végén ki nyeri meg. A vesztes csatákat pedig emelt fővel kell viselni, még ha nehéz is, mert az életben túl sok olyan dolog van, amiért ÉRDEMES ÉLNI!

Bizonyára sokan tették már fel ezt a kérdést önmaguknak, bele-bele felejtkezve fájdalmukba, és ezzel a szép pillanatokat kihagyva.

De gondolt-e már valaki arra, hogy egy szerelmi fájdalom, egy sikertelen vizsga, egy ilyen számunkra boldogtalanabb időszak mennyi jót jelenthet egy olyan embernek, akinek már csak napjai vannak. Mi szenvedünk ezen, ő azt kívánná, hogy bárcsak mehetne még egyszer vizsgázni, még ha nem is sikerülne, vagy kívánná azt az alkalmat, amikor a régi fájdalmakat elfeledve egy új kapcsolatot kezdhetne. Mennyi dolgot szeretne még megélni, nem leélni, MEGÉLNI!

Milyen jó is, hogy nekünk van lehetőségünk rá.

Mily furcsa, ugye-ugye? Minden csak attól függ, hogy milyen szempontból látjuk a dolgokat, és talán ha erre gondolunk, könnyebben el tudjuk viselni a bánatot, ami olykor a sok-sok boldog pillanat mellett ér minket.

Végül csak annyit írok, magamnak és Nektek, hogy ÉLJÜK az életet, és ne csak leéljük, sajnálkozva a múlton, szenvedve a jelenen, és szorongva a jövőn. Adjunk teret a boldogságnak, mert ha a kapukat bezárjuk előtte, hiába keressük idebent.

Kitartást, és sok boldogságot, örömöt és vidámságot kívánok mindenkinek!