Csodára várva

Császármetszéseim után lekötöttek, így eleve zsákutcának tűnt a családtervezés. Ajánlással kerültünk Tapolcára, ahol először teljesen idegennek éreztem magamat a sok baba fotója, és az elkeseredett párok között.

Kivizsgáltak mindkettőnket. Vérvételek, ultrahang, és többoldalas nyomtatványokat kellet kitölteni műtétekről, betegségekről, előzményekről. Leleteket, zárójelentéseket vittünk, és az összes eredmény után újból mentünk egy megbeszélésre. Páromnál - valószínűleg a munkája miatt - találtak olyan gondot, ami miatt csakis a lombikbébi beültetés jöhetett szóba.

Csak ismerősök elbeszéléséből hallottam, mit is jelent ez, de hamarosan a saját bőrömön tapasztaltam mindent.

Több műtét után felírta a hormonos injekciókat, amit minden nap be kellett adni. Az első fajtával leállította a petefészkek működését, a második fajtával pedig stimulálta. Napi 2 injekció, és jöttek a mellékhatások. Erős migrén, magas vérnyomás, 2 hét alatt + 15 kg, puffadás, hasi fájdalmak, érzelmi labilitás. Többször ellenőrzött az orvos ultrahangon, hogy hány tüsző lett a petefészkekben, de a végleges eredmény csak a leszívásnál lett meg. A hasam hatalmas volt, kőkemény, és nagyon feszült. Altatásban végezte a leszívást, és 52 petesejt lett, ami rengeteg. Rögtön mondta is, számítsak rá, hogy bármikor kórházi kezelésre fogok szorulni, lehet hogy hetekig. A rengeteg hormon miatt a szervezet elvonja a vizet a vérből, és a hasüreg telik meg vele. Megtermékenyítették a petesejteket, kettőt beültettek, és a legjobb 13-at lefagyasztották.

A következő napokban csak feküdni tudtam, minden mozdulat hatalmas fájdalommal járt. Napi 8 liter folyadékot ittam, és rengeteg fehérjét ettem. Mégis egyik reggel arra ébredtem, hogy nem kapok elég levegőt, a víz már a tüdőmnél járt. Azonnal mentünk Tapolcára, vizsgálat, és rögtön a műtő. Négy liter vizet szívtak le másfél óra alatt, és biztattak, hogy ez nem befolyásolja a megtapadást.

Sajnos a teszt mégis negatív lett, ami hatalmas pofon volt, és kudarc. A padlóra kerültünk lelkileg, nagyon bíztunk benne, hogy sikerülni fog.

A következő beültetés a fagyasztottakból lett, előtte csak gyógyszert kaptam - ami persze pont az ellenkezőjeként hatott, mint kellett volna, ezért minden hormon, és gyógyszer nélkül kaptunk vissza újabb két babát.

Ez sem sikerült, de folytattuk, és a megmaradt egy babában bízva vállaltuk a harmadik beültetést. A kis hegylakó sem maradt velünk, és kezdtük elveszíteni a hitet, és a reményt.

De újból nekivágtunk, már óvatosabb lelkesedéssel. Másfél hónap injekciózás után leszívtak 37 petesejtet. A víz megint elkezdett gyűlni bennem, de néhány nap alatt sikerült legyűrnöm. Visszakaptunk 3 babát, és csak arra tudtunk gondolni: legalább egy maradjon meg. A tesztelés előtti napon vérezni kezdtem, egyértelmű volt, hogy ez sem sikerült.

Túl vagyunk 4 beültetésen 1 év alatt. Megfordult velünk a világ, alávetettük magunkat mindennek. Vizsgálatok, műtétek, gyógyszerek, hatalmas dózisú hormonok, fájdalmas mellékhatások.

A lombik a kívülállóknak csak ennyi: odamész, beültetik, megmarad. De nem így van. Ez egy más világ. Testileg ki van szolgáltatva az ember, mindig minden parancsba van adva, mit hogyan szabad, és mit nem. A lombik körül forgott a világunk, az életünk, erről szóltak a napjaink.

Próbára tette a párkapcsolatunkat - mint mindenki másnak, - de a miénk túlélte, és erősebb, mint valaha. Most már a fájdalom is összeköt minket, és olyat éltünk át, amiről csak mi ketten tudunk.

A történetnek itt egyelőre vége szakad.

Még 2 lehetőségünk ugyan van, de a megmaradt babák fagyasztását nem kértük. Párommal egyenlőre úgy döntöttünk, hogy nem folytatjuk. Eleget szenvedtünk már.

Itt van a négy csodás gyerkőc, akiket fel kell nevelnünk, és Ő csodás Apa. APA... csupa nagybetűvel.