Szülés után, baba nélkül

Nagy fiam, Márk 28 hétre született, 37 cm volt, és 1200 gramm - a magas vérnyomásom miatt. 20 éves voltam, és egyik pillanatról a másikra anya lettem, baba nélkül. Akkora volt, mint egy kiscica, a karja és a lába olyan vékony volt, mint a kisujjam. 3 hónapos koráig meg se foghattam. Csak az inkubátorban lehetett simogatni. Ezt csak az tudja, milyen érzés, aki átélt már ilyet. Minden nap mentünk hozzá Pestre, 4-5 órákat utaztunk, és sokszor csak 1-2 percre láthattuk.

"Az állapota változatlan." Heteken keresztül ezt hallottuk minden áldott nap. Amikor először bementünk hozzá, ledöbbenve láttam, hogy 30-35 inkubátor van, és mindegyikben 500-1500 grammos csöppségek fekszenek. Ahogy elmentünk a nővérpult mellett, ott voltak kirakva a halotti anyakönyvi kivonatok... élt 1 napot, élt 8 napot... szörnyű volt. Minden áldott nap attól rettegtünk amikor megszólalt a telefon, nehogy azért hívjanak, mert "itt hagyott minket". A koraszülött intenzív osztály felszereltsége csúcs szuper volt, de egyéb körülmények hagytak kivetnivalót maguk után.

20 centis vágással a hasamon, egy 45! ágyas szobában átértékelődnek az emberben a dolgok. Együtt voltam éjjel-nappal hányó 6 hetes kismamával, szülésre váróval, szülés utánival, abortusz utánival, olyanokkal, akik a 28.hét előtt halott babát szültek, aki rákos volt, és egyszerre vették ki belőle a babát, meg a daganatot, 2-3-4-es ikresekkel. Olyan volt, mint egy tábor. Kismamáknak. Az ágyak között 40 cm!!! hely volt. De senki se panaszkodott.

Láttam olyan csöppségeket, akik nikotin-, vagy kábítószer függőséggel születtek, és az életükért küzdöttek, az anyjuk hibájából. Szívszorító volt látni őket. Mindegyik kis ember élet egy tragédia volt.

Márk többször kapott el fertőzést, amit az orvosok se értettek, hiszen az inkubátor steril. Aztán kiderült, hogy az egyik nővér nem fertőtlenítette a kezét, és úgy nyúlt be a babákhoz, így végigfertőzve őket. Az egyiknek ez az életébe került. Az volt a borzalmas benne, amikor megkérdezték a nővért, miért nem fertőtlenítette a kezét, azt válaszolta: Nekik úgyis mindegy.

Márk 6 hónapig volt kórházban, és 3 hónapos volt, amikor először a kezembe vehettem pár percre. (A kis ruhát én varrtam neki, ez volt rajta az inkubátorba)

Örültünk, amikor le tudták venni a lélegeztetőről, és a pici gyomra megemésztette az 1 milliliter tejet. Sajnos oxigénfüggő lett, és károsodott a tüdeje. Úgy adták haza, hogy volt itthon oxigénpalack, de ha befulladt, rohantunk vele az intenzívre.

6 hónaposan volt 2 kg. Először kéthetente, havonta, majd félévente hordtuk vissza a fejlődésneurológiára, és pszichológushoz, mert senki se garantálta, hogy a magas vérnyomásom miatti oxigénhiány okozott-e agykárosodást, vagy egyéb szervi rendellenességet. Ez csak évek múlva dőlt el véglegesen.

Nem lehetett ott velem szülés után, se Ő, se Lili, se Robi.

Lilinél a 36. héten egyik este elfolyt a magzatvíz, már nem volt mit tenni.

Nem felejtem el...elmentem WC-re, és egyszer csak valami csöpögött, aztán folyt.

Hívtam a volt férjemet, és teljes nyugodtsággal közöltem vele: - Megyünk szülni.

Teljesen bepánikolt. Erre mondtam neki, hogy nekem kell megszülnöm, nem neki.

Kicsit megnyugodott. :)

Megjelentem a szülőszoba ajtajában, kezemben a bőrönddel. A nővér rám nézett, és azt kérdezte:

- Miért jött?

Fúú... akkora hasam volt, mintha ikreket várnék, és azt hitte, kérek 1 kiló kenyeret...

Jöttek az 5 perces fájások, a csempét kapartam, de egy hangom se volt. Egész éjjel vajúdtam, de reggelre se tágultam. Jött az orvos, mondta, hogy attól félnek, felmegy a vérnyomásom, ezért nem erősítik fel a fájásokat. Császár. Pedig reménykedtem benne, hogy rendesen meg tudom szülni. Nagy kudarc volt ez nekem. Sajnos délutánig még vártak a műtéttel, a gyerekorvos rohant át Lilihez, és ordibált a nőgyógyásszal, hogyan voltak képesek több mint 24 órán át magzatvíz nélkül hagyni a babát. Elvitték a koraszülött intenzívre. Beszívott egy csomó nyákot, és fertőzése lett. Ő sem lehetett velem.

A 8 ágyas szobába mindenkinél ott volt az ágya végében a babája, csak nekem nem.

Szinte az egész napomat a kora - osztályon töltöttem mellette.

1 hónapig volt még ott.

Robinál szintén a 36. héten, de a fenyegető hegszétválás, és görcsölés miatt császároztak meg.

Feküdtem az őrzőben, és bár erős fájdalmaim voltak, vártam hogy hozzák a picit.

Teltek az órák, és nem hozták. Egyre idegesebb lettem, és a volt férjemet küldtem, nézze meg, mi a baj. Robi megfázott a műtőben, és tüdőgyulladása volt.

Átvitték a koraszülött intenzívre.

Ott már ránézésre tudták, hogy megint R....i-baba.

Annyira hasonlítottak egymásra a tesók.

Szóval már bérletem volt oda, de nem volt más választásom. Várni, hogy bemehessek, beöltözni lábzsák, és köpeny, kézmosás, és fertőtlenítés, és be lehetett nyúlni megsimogatni az inkubátorba. Később ki lehetett venni, etetni, vagy altatni.

Ha csak el nem küldtek, mert olyan dolguk volt a nővéreknek, én mindig ott voltam.

Így Robi se lehetett velem szülés után, 3 hétig volt kórházban.

Ezután azt mondtam magamban, ha törik, ha szakad, sikerülni fog, és akkor is meg fogom tudni, milyen érzés, amikor születése után mellettem van a babám.

És tényleg, negyedszerre sikerült! Nem érdekelt hogy mennyire fáj, 24 óra helyett 16 órát feküdtem, átkerültem az őrzőből a babás szobába, és azt a boldogságot elmondani nem tudom, milyen érzés volt... attól a perctől Fanni velem volt. :)