Családban élsz mégis magányos vagy! (beszélgetés)

Én 1-2 éve érzem, hogy erősen hiányzik valami. Nem kutattam. Az élet hullámzó tenger, elfogadom ahogy jön. A gond akkor van, ha egyre sűrűbbek a hullámok és még mindig nem kutatok, pedig már levegőt is alig kapok.

Öten vagyunk családban, párom is van, de nem a lelki társam. Egy férfi legyen erős, ne mutasson kifelé semmit. Hát már nem is mutatok, erős vagyok... Kifelé. Na meg most már magányos is, most hogy az egyetlen ember is, aki feltétel nélkül szeretett, elment. Az édesapám, aki egyedül nevelt fel, szegényesen, de hatalmas szeretetben.

A helyzet szerencsére nem reménytelen. A gyerekek felé adott feltétlen szeretetem vissza is csordogál néha. Ez táplál annyira, hogy ne ürüljek teljesen, de a velük való kommunikáció és értékes időtöltés más jellegű. Fontos, gyémánt pillanatok. De az ürességet nem tölti be. Már nincs kivel megélnem a belsőséges érzéseimet.

Persze, le is léphetek, ha boldogtalan vagyok - Jönnek a válaszok hamarosan - Nem. Bízom még mindig abban, hogy átmeneti és nem hagyom el a családom, mert bizton tudom, hogy megbánnám. Akkor is, ha esetleg utána megtalálnám a lelki társam. Akkor meg a gyerekek mosolyiból élhetnék meg kevesebbet. Patt helyzet...

Szerintem is az asztalnál lehet a legjobbakat beszélgetni...

A "nem beszélünk kaja közben" szerintem csak a napközis tanárok önvédelme :)))

Ez velem is így van.

Aranyos gyerekek, mégis teljesen magányosan élek.

Ráadásul senki nem sejti...

Sajnos így van, hiába élünk öten egy családban, régóta magányos vagyok.

Ráadásul nincs is kire fogni ennek az okát , csak és kizárólag magamra.Ettől meg még szarabb érzés lesz az egész :(

Nálam a magánynak egy "speckó" változata figyelhető meg.... továbbtanulás előtt állok, ötletem van, és tudom, mit szeretnék csinálni. Nem támogatnak, és ez sz*r.... ez ezért nem jó, az azért nem jó, de nem mondják meg, h akkor mihez kezdjek. Ha meg a sarkamra állok, én vagyok a hisztis picsa, meg a lázadó tini, akit ki fognak szórni a pszichológiai teszten, mert túlérzékeny. Nem érzem magam annak.

Ma is, basszus.... rávettem apum, hogy menjünk el szaunázni. Oké, menjünk. Előtte persze még veszekedtünk egy sort, h én miért pont AZT a törölközőt akarom elvinni..... jó, ezen is túlléptünk. Megérkezünk, odaadom a bérletet.... nagy csend... vigyorogva közli velem a pultos csaj (egy új lány) hogy lejárt szept. 30-án. Nos, alapból nem vagyok hozzászokva, h pecsételnek bele, mert nem szoktak (ez kicsit egósan hangozhat) Mindig ajándékba kapjuk.... csak ez az új alkalmazott nem tudta, h " kik is ezek"

Persze, rögtön kapom, h "Miért nem nézted meg, miért ezt hoztad... stb"

A csaj meg vigyorog, jót szórakozott rajtunk. Bedurrant az agyam, szó szerint kivágtattam a fürdőből. Apám leült a padra, h megvár, amíg hozom a másik bérletet.... megmondtam neki, h nem megyek vissza... ő persze biztos volt benne, h igen. Mire hazaértem, sírásig idegeltem magam. Lehet túlreagáltam, vagy rossz pillanatban jött ez az egész.... Apám még várt rám 20 percet, majd csapkodva hazajött, és megkaptam, h "Tudod mikor fogok én máskor a TE kedvedért elmenni valahová..." Pedig én csak következetes voltam :( Eddig ez volt a bajuk, h meglágyul a szívem, hát most nem! Többet nem megyek oda vissza.... egy kuncsafttal kevesebb.

Magányos vagyok a családomban.De ez kizárolag az én természetem miatt van így.Itt is ritkán irogatok.Inkább játszok:))

Érdekes ez engem nem keserít el.Úgy elvagyok.

Igen, előfordul...

De ez valahogy nem "negatív" magány, legalábbis én nem annak élem meg és néha kifejezetten szeretek mőgé bújni...