Csak Veled!

Mikor ma elutaztál, kikísértelek, mint mindig. De régen beszélgettünk a vonatra várva, ma nem. Vagy nem szóltunk, csak csöndben álltunk egymás mellett, élveztük egymás társaságát még az utolsó percekben is, ma nem.

Többször nyílt a szám, hogy szóljak, de mint este, ma is néma maradtam, nem kértelek egy ölelésre, egy puszira, egy szóra, érintésre... De este legalább sírhattam, aludtál, és a hátad nem láthatott! Ma reggel némán sírtam, könnyek nélkül, a pokol legmélyebb bugyraiban érezve magam.

A sok-sok év alatt voltunk már egyedül úgy, hogy mellettünk feküdt a másik, de egy szó, egy érintés elég volt ahhoz, hogy tudjuk, a másik most is velünk van, csak szüksége van egy kis egyedüllétre, egy kis magányra, de ez most más volt. Ez rossz, a szó legigazabb értelmében.

Hiányzol. Nem hívsz, én sem hívlak, dacos vagyok, Te is duzzogsz, pedig el akarom mondani! El kell mondanom! Tudnod kell, hogy régen én sem akartam gyereket, de már akarok! Nem kérhetem tőled, hogy akaratod ellenére APA légy, de Te sem kérheted tőlem, hogy NE legyek ANYA! Viszont csak téged szeretlek, csak veled tudom elképzelni az öregkort, nem akarok, mert érzelmileg nem tudok változtatni, de kérlek! Értsd meg! Változni sem tudok parancsra! Tudom, hogy ezt nem várhatom el Tőled sem, de ha nem beszélünk egymással, nem jutunk dűlőre sem!

Hallgatom a néma lakás apró neszeit, nézem a néma telefont, és a hugom cinikus megjegyzése zakatol a fejemben: venni kéne egy kutyát. Sem a gyermeket, sem Téged nem pótol, de a magányt enyhíti. Beleegyezel? Ugye nem lesz gond?

Vigyázz magadra, ott a messzeségben. Én várok Rád itthon, mint eddig is. Mindig.