A mudra

- Ezt most és azonnal hagyja abba. Ez tűrhetetlen. Ebben a légkörben nem lehet semmit létrehozni. – mondtam a váratlan és igen intenzív támadás ellensúlyozására meglepetésemből ocsúdva. Éreztem, ahogy egyre csak áramlott és áramlott ki belőlem az erőm.

Düh szorongatta a torkom, valami csavargatta a szívem, és mindkét kezem zsibbadni kezdett. Menekülési kényszerem támadt, ám ekkor hirtelen, mint Hitler, kinyújtottam a nő arca felé a jobb karom, de a kezem ujjait olyan… reneszánsz Mária-pózba rendeztem. Ő azonban erre sem volt képes felfigyelni, mert addigra már úgy felhergelte magát, hogy tán azt sem vette volna észre, ha ezzel a mozdulattal ökölbe szorítom a kezem, és alaposan orrba vágom.

A szavai ekkor már nem jutottak el a tudatomba, csak a borzalmasan feldúlt arcát láttam, és a kezem, amint azt elé tartottam.

- A legjobb az lesz, ha én most kimegyek. – fejeztem be az értelmetlen párbeszédet, mert a dühödt hárpia ez alatt, és utána is csak folytatta tovább sértő, agresszív modorban a logikátlan teóriájának kiüvöltözését.

Remegő tagokkal, zúgó fejjel, szinte részegen hagytam mindent magam mögött.

- Mi a kutya fülét csináljak? Meg kell várnom a többieket, de addig sem szabad hagynom, hogy ez a szörnyű alak elrabolja minden energiám. Kell az még… Járok egyet. Tán vissza sem megyek addig, míg meg nem jönnek. – gondoltam, míg a teremből az aulába értem. Kiléptem az épületből. A szabad levegőtől reméltem az enyhülést, de csak a nyári délután fülledt melege fogadott.

Határozott léptekkel, sietősen mentem tovább. Át az udvaron, már a kapun is túl jártam, amikor a várva várt szellő helyett egy hangos gondolat lebbentett rám valami érdekes, üdítő energiát.

- „Adjatok erőt!… Segítsetek, hogy megoldhassam ezt az áldatlan helyzetet.” - hallottam magam miközben az utca betonján lépdeltem a szemközti járda irányába. Meglepve tapasztaltam, hogy a remegés, ami még az imént is minden porcikámban ott cikázott, teljesen elmúlt.

Ahogy átértem, ugyanavval a sebességgel folytatva utam, amivel mindvégig haladtam, váratlanul jobbra fordultam és egy kis félkört leírva, át az úttesten, át a járdán, a lábam ismét bevitt a kapun.

– A nagy üvegek...! Uram, atyám! Kapkodásában még baleset éri, ha a kezében reped el… - tört rám a gondolat miközben beléptem a kiállító terembe. Éppen felemelte az egyiket… és a gondnok bácsit is hasonlóra sarkallta. Az üveg vészesen meghajlott.

- Csak óvatosan! – kiáltottam visszafogott határozottsággal. – Rendkívül törékeny. Túl nagy a felület a vastagsághoz képest. – folytattam nyugalommal, miközben segítettem neki letenni a töréshez közelálló óriási üveget. - Ezt jobban át kell gondolni - mondtam a megmenekültek arckifejezésével rám meredő nőnek, miközben határozott mozdulattal felé fordultam -, de fel tudjuk tenni. Később foglalkozzunk ezekkel a képekkel.

- Majd én megmondom, mit lehet feltenni és mikor. – tért kissé magához.

- Tévedés. Köszönjük a lehetőséget az intézménynek, de az Ön által nyújtott szolgáltatásra nem tartunk igényt.

- Micsoda mérhetetlen pimaszság! Én vagyok az intézmény igazgatója és egyben a művészeti felelőse ennek a kiállításnak.

- Lehet, de Ön pillanatnyilag sajnos nincs abban az állapotban, hogy alkotó módon részt tudjon venni a munkában. Kérem, tartsa magát távol az anyagainktól és tőlünk is, amíg újból nem teszi magát alkalmassá a tiszte betöltésére. Nem engedhetem, hogy kárt tegyen bármiben is. Ezért vagyok itt. Én csak ennyit vállaltam. Sem idő, sem energia nem maradt, amit elfecsérelhetünk. – válaszoltam, miközben ismét felé tartottam a jobb karom ugyanavval a kéztartással.

- „KÉZJELEK” – olvastam jóval később egy helyen. A szó felett négy kéztartás, mindegyik alatt rövid magyarázó szöveg. Nézegetem őket. Jé, ez valami olyasmi, amit annak idején a „Klárikának” többször is bemutattam. Csak valahogy kissé más módon. Nem bal, hanem jobb kézzel… meg a „jelentkező” ujjaimat sem kereszteztem úgy, mint ahogy itt látható. Az ábra alatt ezt olvastam. „Ez pedig a balszerencse elkerülésére szolgáló jel.”

Hát… nem is tudom. Ez egészen más, de a felületes szemlélődést követően mégis ez az eset jutott róla az eszembe… ezt a két ujjam használtam… határozottan az arcába tartottam… többször is… és minden alkalommal gyengült az energiája… a rám tett hatás egy szempillantás alatt megszűnt minden alkalommal. Teljesen meglepett, hiszen sem azelőtt, sem azóta nem fordult elő hasonló eset, és amúgy egyáltalán nem jellemző rám ez a kézmozdulat.

Végül is sikerült semlegesítenem az indulatait… a képek időben és szépen a helyükre kerültek… ráadásul senki sem sérült meg. Valami ilyesmi a balszerencse elhárítása? Ha igen, akkor lehet, hogy az sem volt érdektelen, hogy pont ezt a kéztartást alkalmaztam tudattalanul…

Van még itt a polcon valami… igen, a Mudrák. „Az ujjak jógája”.

Nézzük csak... mudra... jelentése: „Pecsét… örömöt kiváltani.” „Kezeid legyenek nemes szellemed szolgálói és szerető szíved követei.” Hm. Ez szép.

A könyv szerint a mudrák segítséget jelentenek a siker, a kreativitás és az egészség elérésében.

Vajon tényleg ez volt olyan nagy hatással arra a felbőszült, kellemetlen nőszemélyre, aki a hisztérikus, öntelt és tiszteletlen, hatalom-fitogtató viselkedésével kis híján megtorpedózta a gyermekem kiállítását?

Mintha varázsoltam volna.

Jobb kéz kis- és gyűrűsujja lazán tenyérbe, a hüvelykujj ezek felé hajtva, míg a mutató és középső ujjai kb. 45 fokban nyújtott karral felfelé, a nő arca felé tartva, mint jelentkező, lelkes kisdiák, aki tudja a választ. És erőt éreztem - komoly, nagy erőt. A törzsemben – tán a rekeszizom tájékán – masszív belső tartást, ami tovább haladt a jobb karomon… Miközben szelíd határozottsággal mondtam ellent neki.

– Ezt nem! Nem fogadom el. Ebben a légkörben nem jutunk semmire. A célunk pedig közös és meg fogjuk valósítani. A képeket időben és tökéletesen felfüggesztjük, akár közre működik akár sem. Ebben az állapotában nem tartunk igényt a közreműködésére. – fejtettem ki mindahányszor, amikor csak támadásba lendült.

A velem szembe helyezkedő pedig… Megjuhászodva?… Ó, nem! Inkább mindannyiszor meglepetten, mint a sarokba szorított vad… vad, aki váratlanul döbben rá, hogy kelepcébe került… erőtlenségében csak vicsorogva igyekezett némi bűnbakot keresni, de marni már képtelenné vált.

Energiáim védettek voltak, képtelen volt rabolni tőlem. …ráadásul mindeközben az erőm egyre nőtt és nőtt. Ha súlyos ütleget kellett volna elszenvednie válaszul a viselkedésére, bizonyára az se hatott volna rá ekkora erővel… ilyen pozitívan pedig biztosan nem.

Ellenfelem még ismétlődő, de egyre gyengülő rohamait sorra ellensúlyozni tudtam – még jó néhányszor a kézmozdulatot is használva -, miközben a munkára is tökéletesen odafigyeltem és remekül, remek hangulatban haladtunk.

Már sok csoda ért engem, mégis csodálkoztam magamon egy kicsit. Éreztem az erőm. Nyugodt, megértő és rendkívül kreatív lettem.

Erre a kifejletre egyáltalán nem számítottam.