Szegény sorból

Ősz volt. Hulltak a levelek a fáról. Egy kislányt láttam az utcán. Egyedül volt, lehajtott fejjel ballagott, talán haza. Maszatos kis arca mély bánatot sugallt, nem nézett senkire sem. Szakadt ruhája, lyukas cipője elárulta, szegény ő. Aztán a háta mögött jött egy nő. Egész más volt, mint a kislány. Szőrmebundás kabátja, bőr cipője volt. Kézen ragadta a kislányt, és ráncigálni kezdte. Ordibált vele: - Azonnal takarodj haza!

A kislány nem szólt semmit, kicsi arcán könnyek hulltak a mélybe, jobban szedte a lábait. Én nem bírtam nézni, odamentem a nőhöz és megkérdeztem tőle: - Bocsásson meg asszonyom, a kislány a maga lánya?

- Igen. De mi köze ehhez magának, menjen maga is a dolgára!

Azzal otthagyott. Nem hittem a szememnek. A kislányról kis híján leestek a ruhák, ez a nő meg bundában jár?! Elhatároztam magamban, felkeresem őket, és felajánlok a kislánynak ruhákat. A húgom lányának úgysem kellenek már, kicsit idősebb mint ez a kislány 10 éves lehet. Mihamarabb munkához is láttam. Beszéltem húgommal, szívesen odaadta a ruhákat. Már csak tudnom kellett, ki ez a kislány. Így körbekérdeztem mindenkit, minden ismerősömet. Nem volt nehéz kitalálni, a falunkban ő egyedül ilyen rongyos. De nem értettem az anyja miért nem vesz ruhákat neki. Összeszedtem a bátorságom, és felkerestem a házukat. Érdekes látvány fogadott. A ház csupa pompa volt, szinte luxus. Bekopogtam. Az anya ajtót nyitott.

- Hát maga már megint mit keres itt??!

- Asszonyom, láttam a lányát múltkor, szeretnék neki pár ruhát ajándékozni.

- Neki nincs szüksége semmilyen ruhára!

Azzal becsapta az ajtót.

A ruhákat mindenesetre otthagytam, hátha mégis elfogadja.

Engem nem hagyott nyugodni a lelkem. Egyre csak az foglalkoztatott, miért bántja az anyja így ezt a kislányt. Így elkezdtem utánuk nyomozni. Kiderítettem, hogy a kislány édesapja két éve meghalt rákban. Ez a nő a mostohaanyja. És gyűlöli a kislányt. Teltek-múltak az évek, sajnos nem sokat változott a helyzet. Aki tudott, suttyomban behívta a kislányt hazafelé az iskolából menet egy kis ennivalóra. Ő mindig hálásan elfogadta az ételt amit kapott.

A kislányból lassan nagylány lett, gyönyörű nagylány. Hosszú barna haja, gyönyörű szemei voltak. Egyszer az iskola felé mentem a dolgomra, és láttam. hogy körbeállják, verik a lányt a többiek. Odarohantam, segítettem neki. Ő sírva elfutott. Kezdett nagyon bántani ez az egész. Elhatároztam, hogy törvényes úton magamhoz szeretném venni a lányt. De mindenhol zárt ajtók fogadtak. Körülményei rendezettek, gyámbahelyezés nem indokolt. Ez fogadott minden papíron. Közben minden nap láttam őt, láttam hogy nincs senki vele, kiközösítik, kigúnyolják. Nagyon sajnáltam. Középiskolás volt akkor. Egyszer összeszedtem minden bátorságom, odamentem hozzá. Ő nézett rám nagy szemekkel, de nem futott el. Elkezdtem vele beszélgetni. Elmondtam neki, hogy én szerettem volna örökbe fogadni őt. Meglepődött. Aztán rám nézett, könnyek csorogtak a szép kis arcán, és csak annyit mondott: - Nekem már úgyis mindegy.

Megijedtem, kértem mondja el miért, de otthagyott. Másnap reggel jött a hír, meghalt a kislány. Elment édesapja után. Az özvegy sírt a temetésén, mintha annyira szerette volna. Én beleőrültem a bánatba. Segíteni szerettem volna rajta, de akkor már késő volt. Későn cselekedtem.