Kényszer vagy kapcsolat?

Úgy 15 éves lehettem, mikor megismertem az első nagy szerelmemet, Ricsit. Ő akkor volt 19 éves. Nagy volt a korkülönbség köztünk. Anyukám munkatársa volt, és anyukámat szerette nagyon, ő sokat beszélt róla otthon. Egyszer viccből mondtam neki, hozza haza Ricsit, látni szeretném. Anyu megtette. Hazahozta, elhívta vendégségbe hozzánk. Első látásra szerelem volt. Részemről. Apukámmal beszélgettem erről, szerinte hagyjam az egészet, ő idős hozzám. Fél év után aztán valahogyan telefonon keresztül szóba elegyedtünk, eljött hozzánk, aztán sűrűbben jött el, idő közben összejöttünk.

Szép kapcsolatunk volt, egy évig körülbelül. Fiatalok voltunk mindketten, idő közben nálunk beütött a nagy családi válság, s egy idő után hozzáköltöztem. Lakva ismeri meg egy mást az ember, szegény nagymamám mindig mondta, vigyázzak, ne bízzak a férfiakban. Együtt nőttünk fel szinte, és aztán rájöttünk, hogy valahol elveszett a fonal. Sokkal érettebben gondolkoztam mindig is nála. Rengeteget vitatkoztunk, tettlegességig fajult néha a vita. Szörnyű féltékenységi rohamok jöttek rá, mindenbe belekötött, mindenben azt látta, hogy én megcsalom őt. Egyre nehezebben viseltem el ezt a "kapcsolatot" de nem volt más választásom, nem tudtam elköltözni tőle, mert haza nem mehettem, máshova pedig nem fogadtak volna be. Kihasználta azt, hogy ki vagyok neki szolgáltatva. Sokszor mondta, hogy el lehet takarodni, ha nem tetszik valami. Mérhetetlen sebeket kaptam tőle, és egy idő után a szeretet már csak megszokássá lett, semmi nem volt jó vele, menekültem előle ahol csak tudtam. Kollégiumban laktam, hétvégente mentem hozzá haza, de volt, hogy sírva. Én is hibásnak érzem magamat mégis. Talán nem szerettem őt kellőképpen, nem úgy viselkedtem vele néha én sem, ahogyan elvárható lett volna. De nem értett meg sosem, pedig nagyon nagy traumákon mentem keresztül. 4 éven keresztül bírtam. Egy idő után az utolsó két évben már csak azért voltam vele, mert ő engem állítólag nagyon-nagyon szeretett. Gondoltam leélem így az életem, nekem már úgyis mindegy. Depressziós lettem, nyugtatókat szedtem. És rájöttem egy szép nap, hogy inkább leszek hajléktalan, mint boldogtalan, vettem a bátorságot, és kidobtam. Mondanom sem kell, jött a könyörgés, a telefonos zaklatás, mindenkit mozgósított, hogy megsajnáljam. De már vagy negyedszer fogadtam vissza, elegem volt. Nem is akartam ezek után társat.

És itt jön a következő történet, egybeszőve ezzel.

Egy nap, céltalanul bolyongtam az interneten, unatkoztam, felmentem chatelni. Butaság gondoltam magamban, de az unalom nagy úr, biztos lesz pár buta ember, aki majd felvidít. Egy kedvessrác nevű fiú írogatott nekem. Msn-en beszélgettünk jó ideig, kiderült, hogy szinte mindenben egyetértünk. Két hét után elhatároztunk, mivel nem vagyunk messze egymástól, találkozunk egyszer, egy baráti csevejre. Erre a baráti csevejre kaptam aztán életem leggyönyörűbb rózsáját. Mondanom sem kell, a koleszban sok-sok irigy tekintet fogadott, mindenki tudni akarta, ki ez a fiú, de én titokban tartottam. A második találkozón elvitt engem vacsorázni egy gyönyörű étterembe, Sopronba, körbejártuk a várost (én nem ismertem), ő volt az idegenvezetőm. Aznap összejöttünk. Megpróbáljuk címmel, ha nem megy, nem megy. Azóta is együtt vagyunk a legnagyobb megértésben, ma már nem csak a barátom, a vőlegényem is, és kívánom mindenkinek ezt a gyönyörű érzést, egy ilyen megértő és szerető embert, mert Zoli (a kedvesem) a legmegértőbb, legjószívűbb ember számomra a világon:)

Köszönöm.