Bőgőmasinák 2. Hagyjuk sírni a babát? (beszélgetős fórum)

véletlen enter...

folyt: :)

elesett, sírt, és nem az anjához ment oda vígaszért, hanem a baráti társaságból az egyik nőhöz, akit akkor látott először. Szóval ennyie bízik az anyjában.

Olvastátok már? : Dr. Büki Anrea Ölelj át című könyvét? Ez pont a kötődő nevelésről szól. Örülök, hogy ilyen magas arányban vannak a kötődően nevelő anyák, mégha nem is tudatosan nevelnek így :)) Remélem egyszer elkopnak a gyereket mindenáron aludni megtanuli akaró nők és emberek. Magyarázhatják nekem akármivel a gyereket sírni, áloba sírni hagyók magukat, én bizony mélységesen elítélem a tettüket.

Nekem egy nagyon nehéz kisbaba jutott, az első két hónapját gyakorlatilag az ölemben és a mellemen töltötte, ha letettem azonnal sírt. De nem tudtam úgy hagyni sosem, így aztán hamarosan hordozókndővel jártunk sétálni és szinte állandóan szoptattam. Az első gyerekorvos amikor kijött meglátogatni nem engedte, hogy felvegyem síró gyerekem, hagyjam sírni, különben elkényeztetem. Hát nem ő lett az orvsunk :) A másik Gy.ovos javasolta, hogy csak két óránként szoptassak és max. 20 percig, őt már megtartottam, de ezt a javaslatot nem. És láss csodát, a gyerekem két hónapos korára magától letudja 15-20 perc alatt a szopit és ráállt a 2,5-3 órára. Miért kellett volna kínoznom őt korábban?? Most 5 hónapos és annak ellenére, hogy sokáig cicin aludt el mostmár nem akar azon, pár perc ringatással elalszik magától. Miért edzettem volna őt a sírással??? Egy olyan baba, aki nem fél az idegenektől, most látott úgy 30 ismeretlen rokont karácsonykor, egyiktől sem félt.

Egy példa az ellenkezőjére:

egyik ismerősöm 3 gyerekes anyuka és kimondottan sírni hagyással altatta mindhárom gyerekét. Volt egyszer egy összejövetel náluk, ahol a 2 éves középső kisfia

Sziasztok!

Nagyon tetszett a cikk, egyetértek minden szavával, én sem hagyom sírni a kisbabámat.Nem azt ellenzem, ha addig sír a baba, amíg valaki elintézi az éppen sürgető dolgát(pár perc). Hanem azt nem tudom megérteni, hogy képes valaki hallgatni, ahogy sír a gyereke és nem csinál semmit. Egyébként hospitalizációnak hívják azt a folyamatot, amikor a baba minden igénye (evés,pelenka csere) ki van elégítve, csak éppen a lelkével nem foglalkozik senki. Ez a folyamat általában árvaházakban, illetve tartós kórházi kezelés idején alakul ki, amikor a szülők nem tudnak a baba mellett lenni.

Egyénként én tapasztalatlan anyukának számítok 1 közel 3 hónapos baba anyukájaként. Azt teszem amit a szívem diktál, mert ezt tette velem az anyukám is. A saját apám is előadta az álláspontját, hogy cumira kell szoktatni a gyereket nem lehet állandóan mellen.( van amikor óránként, félóránként megszoptattam ha azt igényelte)De lehet ha azt szeretné, mert nem érdekel senki véleménye, csak magamra( a szívemre) hallgatok.

Én ölbe veszem csak úgy is, mert szeretem az illatát, a kis teste melegét és ő azért született ide közénk, hogy szeressük. Nekünk felnőtteknek is jólesik, ha csak úgy megöleljük a párunkat szeretteinket, ezt nem kell kiérdemelni. Az ember társas lény és szereti ha foglalkoznak vele illetve kommunikálhat más emberekkel. Egy kisbaba sem működik másként csak ő még másfajta kommunikációs eszközöket tud használni.

Sajnálom azokat a babákat, akiknek úgy kell felnőni, hogy az anyukájuktól (más véleményére hallgatva) nem kapják meg azt a törődést és figyelmet ami nekik kijárna.

Egy babának nem nevelésre, hanem szeretetre van szüksége. szerintem ez az aranyközépút lényege. Ha ez mindenek felett áll, akkor teljesen mindegy, hogy ki hány percre és miért hagyja sírva a babáját, vagy hogy miben hordozza. A szíved alatt hordtad 9 hónapig, ha világra jött akkor már csak a szívedben hordhatod. És ha mindez őszinte- márpedig egy anya, hogy hazudhatná, hogy nem érzi magát anyának(úgy ahogy neki tetszik)-akkor minden rendben van.

Szerintem. És ezzel gondolom nem mondok ellent senkinek.

Ma a nyakunkba vettük a fővárost Matyival, ellátogattunk a munkahelyemre megmutatni magunkat. A fiamnak meg sem kottyant az idegen környezet és az idegen emberek, bárkinek a kezébe adhattam volna. Az sem ingatta meg a nyugalmát, mikor eltűntem a látóteréből (mosdóba mentem).

Ezt csak azok kedvéért írtam le, akik szerint a kötődően nevelő szülők elkényeztetik, önállótlan anyámasszonykatonáját faragnak a csemetéikből, akik nem tudnak leválni az anyjukról. :)

Persze, én is ezt mondom. Hallgassunk az ösztöneinkre. Csak éppen baromi nehéz ezt tenni, mikor ötvenen akarnak ötvenféle tanácsot adni :) És meglehetősen bántó, mikor lenéznek adott esetben a hordozás miatt.

A következőket gondolom: a legfontosabbak mindenekelőtt a gyerek igényei, szükségletei. Ha a baba el van a járókában, legyen ott, de ha nem szereti, ne erőltessük bele, mondván, meg kell tanulnia egyedül, önállóan elleni. Ne hagyjuk a járókában sírni. Ha szeret benne játszani, akkor pedig ne vonjuk meg tőle. Remélem érted, amit írok. Én azért kezdtem el hordozni a fiamat, mert nagyon sokat sírt, és így tudtam a leghatékonyabban megnyugtatni. Nem divatozni akartam, és még véletlenül sem nézem ufónak a babakocsis babákat, anyukákat. Számomra a nevelő célzatú sírni hagyás nehezen feldolgozható, erről is szól a cikkem.

Én úgy gondolom, hogy egy szülő ne akarjon megfelelni a társadalom elvárásainak. Úgy csinálja, ahogyan ő a legjobbnak érzékeli.

Én, látod, az ellenkezőjét tapasztalom. Ahogy itt olvasgatok, az a benyomásom, hogy az az ufo, aki nem igény szerint szoptat, aki nem hordoz, aki nem alszik együtt a csecsemőjével, aki nem kézben tartja egész nap.

Mivel én már egy régebbi évjaratú anyuka vagyok, itt szembesültem először azzal, hogy baromira rossz anya lehettem, mert nem volt semmi bűntudatom azért, mert hat hónapos kora után már nem szoptattam, mert rábíztam a nagyira, amikor színházba mentem, mert nem kötöztem magamra miközben rántást kavartam vagy porszívóztam, hanem betettem a járókába. És, urambocsá' sosem altattam a "hitvesi" ágyban.

Azóta vizsgálgatom a lányomat, aki már 28 éves, de istenbizony nem látom rajta, hogy sérült embert neveltem volna.

Nem akarok senkit megbántani.

De szerintem ez a téma már messzemenően túl van bonyolítva.

Egy egyszerű kérdés volt az egész, és mindenki máshogy gondolja, és be akarja bizonyítani hogy neki van igaza...

De ez lássátok be nemfog sikerülni, mert aztán mostmár az őslényeknél tartunk ahogy látom :D

Valaki így csinálja valaki úgy mindenki fogadja el a másik döntését és tartsa tiszteletben azt. Pont.

Persze, meg az atombombát is kényelemből találta fel az ember, hogy ne kelljen szemtől szemben harcolnia az ellenséggel.

Na jó, ez most elrugaszkodott volt...:) Nekem semmi bajom a babakocsival, nekünk is van, sőt használjuk is, de ha a gyerekem nem akar babakocsiban lenni, nem kényszerítem bele, mondván, hogy ott a helyed és pont.

Egyébként olvastad a könyvet? Egy hosszas (évekig tartó) megfigyelésre alapozott könyv miért nem hiteles számodra? Nem a gyermeknevelésről osztogat tanácsokat, csupán leírja az ottani tapasztalatait és az ebből levont következtetéseket.

Azt hiszem teljesen felesleges itt babakocsiról, meg jekána indiánokról beszélni. Ha valaki úgy gondolja, hogy a gyereket hagyhatjuk sírni, és elvárhatjuk egy csecsemőtől, hogy el legyen magában, én nem fogom meggyőzni az ellenkezőjéről. Nem is akarom.

Mindenki tegyen belátása szerint, és legyen egy boldog gyerek anyukája.

A Ranschburg idézeteket mindenesetre érdemes elolvasni. Azt hiszem egy többgyermekes édesapa és elismert szakember szava hiteles lehet mindenki számára.

Annyi ragadt meg, hogy egy nő tett egy megfigyesét, és teljes tudományos körültekintés nélkül levont abból egy következtetést, ami nem szentírás. Nagyon szép meg nagyon jó, hogy valaki megalkot egy vissza a természethez elméletet kb. 2 év után, aztán visszahúz San Franciscoba, és macskájával kettesben élve osztja az eszet a gyereknevelésről, de számomra nem hiteles.

A későbbi felvetésekre reagálva, hogy a babakocsi csak kényelemből terjedt el, annyit, hogy a kereket is kényelemből kezdte használni az ember, meg azért élünk házban, mert olyan kényelmes, azért veszünk ruhát, cipőt... Gondolkodunk és eszközöket használünk.

Örülök, hogy akad egy társadalom, amelyik elégedett. De ugye nem baj, hogy ezen társadalom életmódja nem kimondottan az én szájízem szerint való.

Mert ugye, rajta, menjünk vissza az őserdőbe, aztán de boldogok leszünk. Hát én nem lennék...

Persze, hogy nem teszi le a földre a dzsungelben élő anyuka a gyerekét, ameddig az nem tud ELFUTNI a veszély elől. Evolúciós szükséglet? Hogyne! Amikor a gyerek már képes elmenekülni a veszély elől, vagy szembefordulni azzal, akkor elválasztódik.

Nem igazán tartom irigylésreméltónak a dzsungellakók életét.

Sziasztok!

Én nagyon nagyra becsülöm Dr. Ranschburg Jenőt, azt hiszem, nála jobban nem sokan értettek a gyermeki lélekhez.

Szeretnék megosztani veletek pár idézetet tőle, ami a témába vág (személy szerint mélységesen egyetértek minden szavával):

"...vannak babák, akik nyugtalanabbak, sírósabbak a többieknél, és ez veleszületett temperamentumjellemzők következménye, nem a nevelés hibája!"

"Az első hat-nyolc hónap a csecsemő igényeinek feltétel nélküli kielégítéséről szól. Ezzel nem lehet elkényeztetni, ez nem majomszeretet! Ha megkapja ebben a fontos fejlődési szakaszban, amit kér, két-három éves korára tündéri, bűbájos gyerek lesz belőle!"

"...a szülő legfontosabb feladata nem az, hogy megtanítsa a nyűgös csecsemőt egyedül, hang nélkül elaludni, hanem az, hogy bizalmat ébresszen gyermekében! Arra kell megtanítania, hogy érezze:nincs egyedül! Hogy érdemes a világot megszólítani, mert ez egy olyan világ, amelyik válaszol, ha szólnak hozzá! Lehet, hogy a ,ferberizált' gyerekek hamarabb elcsendesednek, mint a többi nyűgös baba, bár ebben sem vagyok egészen biztos. Ráadásul azonban tapasztalatot szereznek arról, hogy a világ közönyös és érzéketlen, és ezt a tapasztalatot - akarva akaratlanul - életük további éveiben folyton szem előtt tartják. Bizalmatlanokká válnak, nem kérdeznek, és ha vannak is gondolataik, elképzeléseik, ezeket nem osztják meg másokkal: - Minek? Hiszen úgysem érdekel senkit!...A segítséget, amire vágyom, úgysem kapom meg senkitől!"

"A babát nem elég megetetni, ha éhes, tisztába tenni, ha csípi a pelenkatartalom;foglalkozni kell vele és megüzenni neki a szeretetet amit az anya érez gyermeke iránt. Fel kell venni, ha sír, mosolyogni és nevetni rá, várva, hogy visszamosolyogjon, kommunikálni, 'szemezni' és játszani vele, beszélni hozzá, egyszóval a kapcsolat minden mozzanatában éreztetni vele az örömet, amit létezése a szülő számára jelent."

Nagyon igazad van , irtam mar elött hogy ott is be kellene vezetni egy bizonyos " hajtasit " az ujdonsult szulöknek.

Az en fiam es a kis menyem jartak , ma az unoka 1 honapos es a fiam van gyessen , gyönyöruen muködik minden ! igen a tudas es megint csak a tudas minden szakon lenne megoldasa.

Nem pár percig hagytak sírni, hanem akár órákig a gyerek orvos tanácsára, mint ahogy azt írtam. És most írtad le a lényeget: a férjednek sem jó a kapcsolata a szüleivel, mert sosincsenek ott, amikor szükség lenne rájuk. Mint ahogy akkor sem voltak ott, amikor kicsinek szüksége lett volna ráju, de helyette hagyta inkább sírni.

Azt gondolom, aki megmagyarázza magának, hogy azért hagyom sírni, mert dolgom van, meg szokjon önállóságra, az később is ugyanígy megmagyaráz majd mindent. Azért nem ülök le vele órákat játszani, mesélni, beszélgetni, mert dolgom van, meg legyen önálló. És akkor már meg is van, miért nincs bensőséges viszony!

Szal ennyi ragadt meg számodra mindabból, amit leírtam?

Nos, nyilván a jekána gyerekek ínye is érzékeny, mikor áttöri egy-egy fog, de ahogy a mi társadalmunkban is akadnak olyan babák, akiknek meg sem kottyan, gyakorlatilag észre sem venni,hogy fogzanak, úgy a jekáná indiánoknál ez általános. A lélektani oldala érdekes: ezek a kicsik jóval strapabíróbbak és kiegyensúlyozottabbak. A kólikát rejtélyes homály fedi, mert bár vannak babák, akiknek tényleg fáj a hasa, esetleg emésztőrendszeri rendellenességgel küzdenek, sokszor csak ráfogják a síró csecsemőre, hogy bélgázok gyötrik. Holott- mondjuk -egyszerűen csak nehezen dolgozzák fel az ingereket.