"Bekerülni az Anyák Klubjába"

Valóban nagy igazság van ebben, de ez a mondás sajnos manapság más értelmet nyert. Ma egy nő ugyan éveken át mindent megtesz azért, hogy ne legyen gyermeke, minden eszközt is bevetve, nem törődve a későbbi következményekkel, aztán az évek elteltével, ráeszmél, hogy nem biztos az, hogy jól gondolta, vagy tette.

Mert azt hiszem bármennyire is változik a világ körülöttünk, a szerepek felcserélődésével, nem a családalapítás a legelső "dolga" egy nőnek, hanem az életben, munkahelyén való helytállás, bizonyítás, hogy én is érek, és tudok annyit, mint bárki más.

Pedig hiszem, hogy a nők többségében megvan az anyaság utáni vágy érzése, mert többségében gondolhatjuk azt, hogy a nő "azért van" ezen a világon, és ezt a kiváltságot csak Ők kapták meg, hogy egyszer édesanyák legyenek, és ez az érzés minden nőt előbb vagy utóbb utolér.

Mindenkinek joga van dönteni a saját életéről, és ez így is van rendjén, mert már kinőttünk abból a korból, hogy a lány férjhez megy, és sorban szüli a gyermekeket, és 20-30 év elteltével rádöbben, hogy üres az élete, és mindent hasztalannak érez amit eddig élete során csinált.

Nagyon nehéz a középutat megtalálnunk, hogy mint nő megfeleljünk az elvárásoknak magunk és környezetünk felé. Elérjük azt, hogy mint embert és munkatársat is elismerjenek és becsüljenek minket, és ha már van család, gyermek, akkor ezt valóban nehezebben tudjuk elérni ez tény.

Nem véletlenül tolódott ki, hogy a nők nagy százaléka jóval 30 éves kora felett, vagy még később vállal gyermeket, vagy kezd el foglalkozni a teherbe esés fogalmával. Aztán amikor elérkezettnek érzi az ember, és nem jönnek össze a dolgok úgy, ahogy azt mi szeretnénk, na akkor jön az, hogy mindent megteszünk azért, hogy babánk legyen.

Legyen bármilyen fájdalmas beavatkozást igénylő, vagy visszataszítónak tűnő, megalázó helyzet is, mi akkor is végigcsináljuk. Mert az ösztöneink nem hagyják, hogy feladjuk, és minél nagyobb falakba ütközünk, mi annál inkább töretlenül megyünk, és viseljük a nehézségeket, hogy elérjük azt, amit akartunk, és bekövetkezzen a várva várt teherbe esés.

Aztán ha tényleg valóra válik, amiért eddig harcoltunk, akkor...hát az felejthetetlen érzés, amikor közlik egy nővel a tényt, hogy egy kis élet van a pocakban. Kilenc hónapunk van arra, hogy ezt fel is fogjuk. Talán nem véletlenül van az, hogy 9 hónapnak kell eltelnie, és a kisbabával együtt nekünk is "fejlődni" kell, mert bármennyire is vágytunk az anyaságra, előre nem tudunk felkészülni erre az érzésre, hogy "inkubátorként" kell működnünk egy kis élet számára, hogy napról napra minden tettünk befolyásolhatja a mi picink életét, és fejlődését.

Amikor pedig elérkezik a nap, hogy a babánk végre találkozni szeretne velünk, akkor nem fontos az, ha bármennyi ideig is tart a vajúdás, bármennyire is fáj, amikor a kezünkbe kapjuk végre a gyermekünket, akkor döbbenünk rá, hogy megérkeztünk abba a "titkos társaságba", az ANYÁK KLUBJÁBA, de ekkorra már semmi sem fáj, és nem is gondolunk arra, amin keresztül mentünk, csak arra, hogy MEGÉRTE!