Szeretlek, de remélem, csak egyetlen egy perccel tovább, mint te engem

Olyan szomorú vagyok, hogy nem kellettem neked.

Hogy kevés voltam, vagyok és leszek neked.

Sose voltam több, mint vagyok, akkor miért vágtál bele?

Ez már nemcsak rólunk szól, sőt igazán már nem is rólunk szól, hanem róluk, a mi kis Gyümölcseinkről.

Szomorú vagyok, hogy ezt te nem látod be... Sőt mögéjük bújva félted saját magad tőlem, előlem. Pedig oly kevés vagyok, sose voltam több, mint vagyok... Nem értem, miért félsz tőlem, ha kevés vagyok?

Bánt a dolog, hogy szeretlek és hiába még hivatalosan melletted, de érzem, már távol vagy... Lehet sose voltál mellettem, mellettünk, csak egy illúzió kellett neked, hogy családod van. Most lelépsz. Tudod mit? Menj! Menj! Ahova csak akarsz! Fáj a szívem, ó de nagyon fáj! Fáj mert elhagytál! Elhagytál minden egyes nap, amikor a bajaimra nem reagáltál a házasságunkban! Két törékeny gyermekünk a tét, kiknek anya és apa a MINDEN még. Adjuk meg hát nekik, amelyre ők oly nagyon vágynak! Hisz ők ártatlan Angyalkák, akik nem kérték, hogy jöhessenek! Mi kértük őket, te és én, együtt. Lehet, te már nem is emlékszel erre! Pedig bizony ám, te akartál tőlem gyereket! Mert valaha szerettél, bíztál bennem és anyává tettél, kétszer is.

Sírok, most is sírok, amíg te nyugodtan alszol. Tudd, egy napon majd rádöbbensz, mekkorát is veszítettél. Remélem most, hogy írok, már lassan vége, oly lassan vége. A végére jutok ennek a gyásznak! Kívánom neked is, gyászold el a sok sebet, amit okoztam neked, amiket okoztál nekem! Mert, drágám, te is okoztál nekem nem is egyet, nem is százat.

Kívánom, engedd el a múltat! Az a csúnya múlt már csak múlt! Elmúlt!

Szeretlek, de remélem, csak egyetlen egy perccel tovább, mint te engem. Így, ha már nem szeretsz, már nekem sem kell többé téged szeretnem!